02 - Törött csípő vagy Medence csont

Úgy döntöttem, hogy ma rakom fel a második részt, mert elutazok holnap reggel (táborba megyek csak az, hogy elutazok jobban hangzik) és négy napig nem leszek elérhető. Kivéve sms-ben vagy facebook-on ott lehet nekem írni, válaszolok:) (bár a számom nincs meg sok mindenkinek.) Amint hazaértem jelentkezem a részhez pedig jó szórakozást, Sok-sok megjegyzést és pipát szeretnék látni mikor hazajövök:)
Dina



Egy hatalmas sóhaj kíséretében lépek ki az iskola ajtaján. Az első kijáraton próbálok kisurranni újdonsült barátnőm elől aki meglehetősen határozott személyiség. Valószínűleg túlságosan is. Ő is sok kávét ivott vagy ő az én szupermacskám aki éjjel nappal üldözni fog. Nem kellett volna Tom és Jerryre elaludnom tegnap este.  Az újdonsült barátnőm a fejébe vette, hogy iskola után meg kell vele néznem a focicsapat edzését, mert ott edzenek a legdögösebb pasik a városban és „még csak nem is sejtek semmit.” Ahan, oké persze. Nem. Biztosan nem. Nem fogok egy bőrlabdát kergető fiúcsapatot figyelgetni, akkor csak eszembe jutnának a pom-pom lány éveim. Erre igazán nincs szükségem, köszönöm. Inkább a lehető leggyorsabban elmenekülök.  Tényleg olyan vagyok mint egy kisegér. Khm. Egy szuperegér. Menekülök, na mindegy van ez így. Már csak pár lépés és mára elhagyhatom az iskola területét. Karennel meg majd holnap számolok.
- Csak nem félsz az izmos jóképű focistáktól? – ragadja meg a felső karom az emlegetett szamár (vagy nevezzem macskának?). Sóhajtva fordulok felé. – Figyelj rám Ninfa Silverman – kurvára Naomi a nevem – velem ne szórakozz. Megígértem, hogy segítek neked beilleszkedni, ugye? – vonja fel a szemöldökét – Ne is válaszolj ez egy költői kérdés volt! Akkor, nagyon szépen megkérlek hagyd nekem, hogy segítsek oké? Úgy tudok csak segíteni, ha engeded, érted?
- Igen értem – bólintok. Nem nem értem. Tudod miért nem értem Karen Szupermacska Burns? Mert nem érdekel, oké? Nem érdekelnek a focista fiúk. Többé már nem, de te ezt nem tudhatod, és jobb is, hogy nem tudod.
- Szóval akkor amíg szépen hátrasétálunk a focipályához addig elmagyarázom neked, hogy is működik ez mifelénk – ragad erősen karon. Szerintem be fogok lilulni. Nem vagyok egy törékeny lány, de az én erőm az övé mellett eltörpül.
- Nállunk minden a football körül kering, érted? Az iskolánk legnépszerűbb srácai azok akik benne vannak a csapatban, a népszerű lányok pedig a szurkolók – POM-POM lányok. Azok pom-pom lányok! Jézus, szurkolók. Hova kerültem? – Akiknek nem adatik meg, hogy ezekbe a felső rétegekbe, a felső tízezerbe kerüljenek azoknak kötelező megnézni, ahogyan ők produkálják magukat a pályán, vagy esetleg a pálya szélén, értve? – mosolyog rám. Ez a világ legnagyobb faszsága. TÖK FASZSÁG. Nem én nem értem, nincs értve. Nem fogok órákon át ülni és a csinos kis pom-pom lányokat meg az izmos focistákat nézni, én nem oda tartozom! NEM.
- Akkor ez egy kötelező program? – ráncolom a szemöldököm.
- Igen. De nem megeröltető csak ülnöd kell a seggeden – legyint.
- Furcsa egy helyen tanultok ti – forgatom a szemem, de Karen ügyet sem vet rám, mert már a lelátó tetejére masírozik. A pálya meglehetősen szép. Tiszta. Nem egy iskolához méltó, ahonann én jövök még a hatalmas stadionok is sokkal koszosabbak. Az iskoláról már nem is beszélve emlékszek amikor Steven meg én egyszer a lelátó mögött.. Ne feled Ninfa – ez az gyakoroljuk csak – ez itt az Egyesült Királyság. Itt minden sokkal tisztább, kifinomultabb, szebb. Hozzá kell még ehez szoknom.

- Gyere Ninfa ülj le mellém – int nekem Karen. Abban a pillanatban mindenki felém kapja a fejét. Köszönöm Karen, csak tudod nekem a tanúvédelem miatt láthatatlannak kéne maradnom, de semmi probléma vond csak rám a létező összes ember figyelmét ebben a mini stadionban. Köszönöm szépen. Gyorsan lehuppanok segítőm mellé majd egy tökéletes mozdulattal hátra csapom az idegesítően szőke hajtincseimet. Igen idegesítően szőkék. Szörnyűek. Olyan a külsőm, mint egy szépségkirálynőnek ezzel a hajjal. Hogy lehetnék ezzel a hidrogéntől bűzlő fejjel láthatatlan? Akkor festették volna szürkére, az talán beleolvadnak a környezetbe, de ez. Nem szuperegérhez méltó, inkább olyan Pamle Andersonos-re sikerült. Már csak nagy csöcsök kellenének és futhatnék is ki lassítva a vízből. Oké abbahagyom.
- Olyan gyönyörű a hajad – jegyzi meg Karen. Na, erre felkapom a fejem. Gyönyörű? Ez? Ugyan miért?
- Így gondolod? – ráncolom a szemöldököm.
- Persze – bólint miközben egy halvány mosoly jelenik meg az arcán – Különleges, szerintem nagyon szép. Ezzel igazán kitűnsz a tömegből Drágám. Már csak a ruhatárad kell felújítanod és te lehetnél a következő Pamela Anderson – kacsint.  Hangosan gondolkoztam volna? Vagy ez a lány gy dondolat olvasó, egyre furcsábbnak tűnik. Mellesleg már megint kacsint. Na, jó, azt hiszem ettől a kis hibájától most eltekintek, hiszen igazán kedves volt velem. Vajon ez is csak a Britt vendégszeretet része, vagy tényleg így is gondolná? Nincs merszem rá kérdezni. No, így jártam.
- Hé – lököm meg a vállát ő pedig rögtön felém kapja a tekintetét – Köszönöm – bicentek. Mosolyog, de nem szól semmit. Tekintetét újra vissza vezeti a bőrt kergető idióta fiúkra. Érdekes, hogy így beszélek hiszen az én barátom is egy bőrt kergető idióta volt. Igaza volt Karennek biztos vagyok benne, hogy az egész iskola kint van. A cicababáktól kezdve a kockákon át egészen a stréberekig. Ha már mindenki ennyire figyel talán nekem is oda kéne koncentrálnom, mintsem a tömeget pásztáznom.
Tekintetem megakad egy vörös madárfészekkel ellátott srácon. Aaron barátom az, egy világoskék mezben sétálgat a füvön. Ahogy sejtettem, egy focista. Na jól kezdem ebben az iskolában is. Így másodjára megnézve még izmosabbnak tűnik, mint amikor először láttam. Fogjuk arra, hogy jobb a szög, de szerintem, csak még izmosabbnak akarom látni. A hatodik találkozáskor lehet már egy hústoronynak fogom őt látni. Na jó remélem ez azért nem történik meg.
- Na miattuk jön ki az egész suli – lök oldalba Karen – Ők ott akik errfele sétálnak, ők ott öten, ugye tudod kik ők? – pillant rám Karen. – Gyerünk erőltesd meg a szem izmaidat, tudom, hogy ismeed őket.
- Léteznek olyanok, hogy szemizmok? – ráncolom a szemöldököm. Szerintem nem létezik olyan. Mert ha léteznének akkor az izompacsirták azt is kigyúrnák és én még nem láttam izmos szemű embert életemben. Lehet, hogy jobb is.
- Ajh az most lényegtelen, csak nézz már oda! – parancsol rám. Szememet forgatva fordulok ismét a focipálya felé. Oké ott van öt srác focimezben értem én, dögösek pont, mint a többi focista, helyesek és.. bazdmeg. Hirtelen fordulok vissza Karen felé. Ő pedig a világ legszélesebb mosolyával díjaz.
- Hogyan?
- Itt fociznak hetente egyszer vagy kétszer, ahogy van idejük, mert ugye kell a mozgás és a mi sulink csapata a legjobb az egész városban. Nem volt kérdés hova fognak járni – mosolyog önelégülten, mintha legalább az ő érdeme lenne, pedig tudtommal nem.
- Mióta?
- Egy éve – mosolyog – Totál menő nem? – sikít fel – A lányok miattuk járnak ki a fiúk meg, hát szintén miattuk, de ők inkább fikázni szeretnék őket. Tudok nem vagyunk egyfomák.
- És beszéltél már velük?
- Ó, bárcsak beszélhettem volna, de nem lehet. Senki sem beszélhet velük csak a focicsapat tagjai meg a szurkolók – pom-pom lányok az isten szerelmére, pom-pom lányok – Szóval érted már miért olyan kiváltságos dolog szurkolónak és csapattagnak lenni. Mindenki erre pályáz.
- Te is?
- Amióta csak ide járok. De sohasem vesznek be a csapatba, mert Norina a csapat kapitány és ő nem enged be senkit, viszont nemsoká le lesz cserélve.
- Miért? – ráncolom a szemöldököm.
- Mert végzős és az utolsó évében sok feladata lesz nem lehet kapitány. Holnap lesz a válogatás új tagokat is kapitányt is keresnek én pedig jelentkezek és bevesznek a csapatba. Lehet még kapitány is leszek.
- Azt gondolod? – kérdezem összehúzott szemöldökkel.
- Én nagyon is tehetséges vagyok, csak ezt eddig senki sem vette észre – bólint – Neked is el kéne jönnöd – nézz rám csillogó szemekkel.  Az kéne még nekem. Nem is lehetnék feltűnőbb annál, hogy a „szurkoló csapatban” legyek.  Meg amúgy is mindenkit lealáznék. Az én hajlékony testemmel és a tudásommal senki másnak nem lenne esélye.
- Nem hiszem, hogy a szurkolás nekem való lenne – legalábbis Ninfának nem való, de Naominak? Annál inkább.
- Ugyan már azért egy próbát megér. Akkor pedig egy csapásra népszerűvé válnál, nem lenne semmi problémád. Gyerünk már. Mindketten szurkolók leszünk. Ó, de jó is lesz – ugrál ültő helyében Karen. Nem, nem, ezt nem hiszem el. Én nem lehetek szurkoló, nem lehetek ugyanaz a lány, mint Amerikában. Ez nem való Ninfához. Nem.
Vagy talán mégis? Megtehetem? Végülis, nem az én ötletem volt akkor nem is lehet belőle baj, ugye? Remélem. Nagyon remélem. Szurkolni akarok, hiszen ez vagyok én egy szurkoló. Vagyis egy pom-pom lány. Jesszus ez a levegő komolyan kezd megfertőzni. Pedig ez még csak az első napom.
- Oké elmegyek veled, de ne számíts semmi jóra – igen ez az. Visszafogom magam. Épp, hogy egy alsó posztot elérjek. Az nekem pontosan elég lesz. Nem kell jó pozícióba is kerülnöm elég ha bejutok akkor hódolhatok a szenvedélyemnek, hiszen ez a lényeg.
- Szuper -  mosolyog Karen – Majd meglátod milyen jól fog állni rajtunk az egyenruha – kacsint majd tekintete ismét a pálya felé fordul. Kacsint. Már megint kacsint. Komolyan ennek a nőnek valami komolyan problémája lehet a szem izmaival. De most komolyan van, olyan, hogy szem izom?
Az én tekintetem is ismét a pályára koncentrál, ahol az izmosabbnál-izmosabb pasik rugdossák a bőrt. Ha sokáig nézném talán még a nyálam is kicsordulna a végén. Na, jó azt azért nem szabadna engednem. Elég nagy égés lenne. Nézzük csak meg jobban azt az öt pacsirtát. Igen már hallottam róluk, mondjuk ki nem hallott már róluk, hiszen elég szép karriert futottak be két év alatt. Ó, de még milyen szép karriert. Nem elég, hogy tehetségesek és jó a stílusuk, de még csúnyának sem nevezhetőek. Sőt. Talán mégis csak jó formámat kell hoznom holnap. Akkor jó pozícióba kerülhetnék és talán hozzájuk is közelebb.
Miről gondolkozok már megint? Láthatatlannak kell, hogy maradjak és ha énekes után szaladgálok akkor nem lehetek láthatatlan. Basszus. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz láthatatlannak maradni. A sulinkban olyan sok láthatatlan ember volt, vajon nekik is ilyen nehéz volt? Hogy lehet szürkének maradni? Nekem miért nem megy? Én miért nem tudok eltűnni. Miért nem tudok láthatatlan lenni, egy olyan személy akit senki sem vesz észre. Bár csak ilyen egyszerű lenne.
Akarok én láthatatlan lenni? Nem hiszem. Ha olyan kiváltságos dolgokról kell, hogy kimaradjak, mint ilyen dögös pasik akkor nem akarok láthatatlan lenni. Akkor inkább vegyen észre mindenki. Igen. Miért ne lehetnék népszerű? Miért ne lehetnék ugyan az a lány, mint a másik iskolában. Eléggé messze vagyok az otthonomtól idáig nem ért el a hírem.
Nem érdekel. Nem érdekel az a kicseszett tanúvédelem. Már így is túl sokmindent veszítettem el miatta. Az életemett nem vehetik el tőlem teljes mértékben. Én nem leszek egy szuperegér, ha nem akarok akkor nem leszek. Ezt pedig senki sem akadályozhatja meg. Ha nem hát nem. Nekem ők nem parancsolhatnak, mert egyszerűen nem engedem. Vannak határaim és bizony nekem is vannak igényeim és az igényeimnek elegett kell tenniük. Kész, az ügy le van zárva.

- Mi lenne, ha nálatok aludnák? – kérdezi hirtelen Karen miközben a lelátón sétálunk lefele a tömegge.
- Micsoda? – kérdezek vissza.
- Nállatok alszok, akkor reggel indulhatunk együtt a meghallgatásra a torna teremben és segítek elviselhető külsőt varázsolni neked, hogy lenyűgözz mindenkit a szépségeddel, hiszen most olyan vagy, mint egy rút kiskacsa és holnapra hattyúvá kell, hogy vállj. – hirtelen megtorpanok. Micsoda?
- Szerinted olyan vagyok, mint egy rút kiskacsa? – nem tudom eldönteni, hogy ez sértés-e számomra, vagy dicséret amiért jól alakítottam ma a szerepem.
- Igen, de mondom hattyúvá varázsollak egy perc alatt ne aggódj – kacsint. Már megint kacsint. Legszívesebben rá ordítanék, hogy „Fejezd már be, mert kurvára idegesítő vagy!” De nem. Nem tehetem hiszen ő csak segíteni próbál nekem.
- Vigyázz! – kiállt Karen és engem pedig abban a pillanatban valaki meglök, mert őrült tempóban szalad lefelé a lépcsőn én pedig a korlátnak ütközve megcsúszok és egy csodás mozdulattal – akár csak egy olimpiai bajnok – átlendülök a korláton és a földön landolok. Igen tökéletesen magamra vontam az emberek figyelmét, és még ha ez nem lenne elég szerintem eltörtem a csípőcsontomat is. Csak Gratulálni tudok magamnak. Mindenki úgy áll, mint egy szobor senki sem mozdul meg mindenki csak áll és figyel. Emberek megsérültem és nagyon fáj. Segítsen már rajtam valaki.
- Jézusom megsérültél? – érzek két kezet a vállamon – Feküdj le, ne mozdulj! – utasít majd érzem ahogy a combjára fektet. Enyhe izzadságszaga van. Biztos, hogy az egyik focista az. – Nyisd ki a szemed. Nézz rám – finoman kérlel. Istenem, de kellemes a hangja, arra vágyom, hogy az éjszaka közepén ez a lágy hang meséljen nekem érdekesebbnél érdekesebb történeteket amíg álomba nem szenderülök.  Eleget teszek kérésének és lassan kinyitom a szemem. A látvány pedig olyan szinten megdöbbent, hogy majdnem sokot kapok. Két csodás zöld szem és göndör fürtök. Basszus én az egyik énekes ölében fekszem.
- Hívja valaki az iskolaorvost! – kiálltja valaki, de én nem figyelek, mert még mindig le vagyok sokkolva.
- Jól vagy? – kérdezi ismét azon az édesen mély hangján. Ha tovább beszélsz hozzám szerintem el is ájulok és akkor határozottan nem leszek jól.
- I-igen – nyögöm ki nehezen.
- Nagyon nagyot estél – grimaszol. Ha grimaszol akkor a szája édesen ráng. Csináld még egyszer, kérlek. Újra látni szeretném. Kérlek. És beszélj még hozzám, és gyere fel hozzám és mosolyogj, és legfökébb énekelj, csak nekem úgy, hogy senki se hallja. Vajon ha megkérem megtenné?
- Félre, mindenki álljon félre – hallok meg egy sürgető hangot a hátérből, majd egy másodpercen belül egy rövid fekete hajú nő hajol az arcom felé – Honnan eset le pontosan? – kérdezi az arcomat fürkészve.
- A korláton át esett le ide, asszonyom – válaszolja helyettem a segítőkész énekes. Mi is a neve? Ó, de kínos, hogy nem tudom. Nagyon beverhettem a fejem, hiszen tudom. Gyerünk Naomi gondolkozz.
- Ú az fájhatott. Kedvesem – fordul felém a nő. Igazán szép arca van. Fekete szemei és még sötétebb haja keretezi sápadt arcát. De arccsontjai élesek és ívesek. Gyönyörű – Elvesztetted akár egy pillanatra is az eszméleted?
- Nem, asszonyom – válaszom alig halhatóan.
- Kérlek kövesd az ujjamat a szemeddel, rendben? – biccentek ő pedig egyik kezében egy lámpát tart a másikkal pedig mutogat. Követem utasításait. – Oké rendben. Szerintem nem lesz semmi baj Kedvesem. Az ütés helye biztosan fájni fog egy darabig. Pihentesd. És többet ne próbálj ki ilyesfajta mutatványokat és akkor rendben leszel – mosolyog a nő.
- Gyere segítek felállni – fogja meg a a kezem a Zöld szemű. Ajh miért nem jut eszembe a neve. – Nem szédülsz? – kérdezi amikor felsegít.
- Nem, Jól vagyok, köszönöm.
- Oké – elenged. Miért enged el? Nem akarom, hogy elengedjen. – Többet tényleg ne csinálj ilyet, mindenkire a frászt hoztad – nevet. Rá is a frászt hoztam? Vajon ő is megijedt, hogy bajom esik? Bárcsak.
- Rendben, megpróbálom – mosolygok én is. – Azt hiszem én most megyek – mutatok a hátam mögé. Miért mondok ilyet? Nem is akarok elmenni, itt akarok maradni vele. Beszélgetni. Egész nap.
- Igen, nekem is mennem kell – mondja ő is. Persze, hogy neki is mennie kell, hiszen ő egy elfoglalt ember. Én meg. Hátat fordítva neki elindulok, majd hirtelen megtorpanok.
- Öhm, be sem mutatkoztam – fordulok vissz felé.
- Miért kellett volna? – lép közel hozzám. Talán túl közel is. Hé, kisapám benne vagy az aurámba! De ne lépj ki innen soha, Kérlek!
- Ha már ilyen segítőkész voltál megérdemled – kacsintok. Hogy mi a jó francot csinálok? Karen megfertőzött. A picsába – Ninfa Silverman – nyújtom neki a jobbom.
- Harry Styles – Ó, hát persze. Harry! Hogy nem jutott az eszembe? Azért mert egy hülye vagy Naomi – vagyis Ninfa. – Akkor szia – int Harry – most már tudom ám – és elsétáll. Én pedig ott állok. De minek? Indulj már Naomi. A lábaim hallgatnak a kérésemre és hátat fordítva újra elindulok, de ezúttal nem torpanok meg. Most tényleg elsétálok. Egészen a lelátó végéig ahol pedig Karen vár rám.
- Úristen az eszméletlen király volt – kezd el örvendezni Karen. Mégis mi volt ennyire király? Az, hogy majdnem eltörtem a medence vagy a csípő csontom. Ja az nekem is nagyon tetszett tényleg. Most meg úgy megyek, mint a nagyanyám három órányi kapálás után.
- Mi volt eszméletlen király? – kérdezem a szemöldököm ráncolva.
- Beszélgettél vele. Beszélgettél Harryvel, ezt még senki sem érte el. Még a szurkoló lányokkal sem áll sohasem szóba, veled meg úgy beszélgetett, mintha országos cimborák lennétek. És ez az első napod. Eszméletlen vagy kisanyám.
- Ja amúgy nem nagy cucc – legyintek ő pedig megdöbbenve nézz rám – Csak ess le a lelátórol és törd el majdnem az összes csontod, akkor veled is foglalkozni fog – rántom meg a vállam, ő pedig elneveti magát. – Na még nálunk akarsz aludni?
- Persze – mosolyog.
- Akkor gyere, mert ma apa főz le ne késsük a vacsorát – ragadom karon az újdonsült barátnőm és már hazafelé is tartunk. Vajon tényleg igazat mond? Harry még sohasem beszélt senkivel az iskolában? Csak velem? Akkor én most különlegesnek számítok? De, hát olyan kedves és segítőkész volt. Nem létezik, hogy sznob legyen én ne beszéljen senkivel. Nem tudom elképzelni róla.

- És akkor mindenki úgy irigyelte Ninfát  - meséli Karen az ebédlőben a nap sztoriját. Nem hiszem, hogy a szüleim annyira oda lennének a dologért, hogy már az első napomon magamra vontam mindenki figyelmét pedig éppen az ellenkezőjét kéne tennem. Mindegy. – Mellesleg Mr. Silverman ez a saláta Isteni – dicséri Karen a vacsorát. Hát igen apám szakács volt, mielőtt értékesítő nem lett, az új munkája – Magának szakácsnak kéne lennie nem értékesítőnek – nevet Karen. A szobában pedig megfagy a levegő, de az új kis barátnőm ebből észre sem vesz semmit. Anyám megköszörüli a torkát.
- De azért nem estél nagyot, ugye kicsim? – kérdezi anya.
- Nem semmi bajom anya – mosolygok.
- Persze, hogy nincs semmi baja, hiszen Harry a szemeivel meggyógyította – nevet Karen. Még, hogy a szemeivel meggyógyított. Ugyan, ez hülyeség, mintha bárki képes lenne ilyesmire. Mondjuk, ha valaki képes lenne rá, akkor Harry közéjük tartozna.
- Ez a Harry fiú, ő különleges? – kérdezi anya miközben egy darabka fűszeres csirkét szúr a villájára.
- Ó de még mennyire – mondja Karen.
- Csak egy srác – rántom meg a vállam, anya pedig rám kapja a tekintetét – Engem nem érdekel, annyira nem nagy szám – biztosítom anyát ő pedig biccent. A francokat nem érdekel minden vágyam, hogy még egyszer hozzám érjen, de ha ezt elmondanám akkor anyám kérdezősködne. És nagyon nem szeretném, hogy megtudja, hogy egy híres popsztár ölében töltöttem a délelőttöm egy részét. A délelőttöm  legjobb részét.
- Karen jóképű az a srác? – kérdezi apa.
- Eszméletlenül – sóhajtozik Karen.
- Értem – húzza apa össze a szemöldökét – Szóval a lányom egy jóképű srác ölébe pottyant bele.
- Apa! – sikoltok fel – Ez nem egészen így történt.
- Nem tényleg nem – helyesel Karen – A jóképű srác, csak a megmentésére sietett akár egy daliás herceg – áradozott Karen – Olyan volt, mint egy csodás mesében. A szerencsétlen hercegnő és a megmentő herceg – anyából és apából kitör a nevetés. Igen semmi kétség, ők is túlzásnak tartják Karen odaadását Harry iránt. Vagy inkább azon nevetnek, hogy én vagyok a szerencsétlen hercegnő? Nagyon remélem, hogy az előbbi. Mert ha nem itt vér fog folyni ám.