03 - Sajnálom, de vak vagy!

Reggel van. De ezúttal nem a madárcsicsergés kelt, és nem is apa, hanem egy idióta, mániákus aki ugrálva kiabálja az ágyamon, hogy „Bizony én szurkoló leszek. Bizony ám.” Ennél szebb ébresztést el sem tudok képzelni. Tényleg köszönöm szépen Karen Burns.
- Oké, oké elég már. Elég legyen már – kiálltok fel miközben ülő helyzetbe tornázom magam, ami meglehetősen nehéznek bizonyul, mert az ágyam olyan, mint egy mágnes kék pólusa. És én vagyok a piros pólus. Mindenképpen arra vágyom, hogy érintkezzünk. Igen, ezt szeretném. Mindennél jobban.
- Kelj már ki az ágyból, ha tovább lustálkodsz még nem mi leszünk az elsők.
- És ez miért is baj? – ráncolom a szemöldököm.
- Azért, mert sajt és mert én azt mondtam.Most pedig szépen kipattansz az ágyból és elvonszolod azt a nagy seggedet zuhanyozni, mert nekem frissnek és üdének kell ám lenned, ha te is beakarsz kerülni a csapatba, értve? – ez a nőszemély komolyan már hajnalok-hajnalán ilyen akaratos? Vannak neki barátai egyáltalán? Őszintén kétlem. Inkább csak rabszolgái. Igen az sokkal valószínűbb. De merek én ellenkezni? Inkább fogom azt a MEGFELELŐ MÉRETŰ seggem és elmegyek zuhanyozni. Csak fogja már be egy kicsit.
A zuhany alatt végre kitisztul a fejem. De jó is ez a meleg víz. Megfontolom, hogy hajat is mosok, de utána eszembe jut, hogy talán nem tudom megszárítani úgyhogy inkább hagyom. Nincs kedvem kiszállni. Itt szeretnék maradni egész nap és nem menni sehova. Pedig ma még tanórák sem lesznek a válogató miatt. A fiúk a csapatba a lányok pedig a szurkolók közé próbálnak bejutni. Aki pedig nem elég merész, hogy megpróbálja az a lelátón ülve nézi egész nap a bénábbnál bénább próbálkozásokat. Legalábbis Karen így fogalmazott. Én pedig biztos nem megyek fel még egyszer arra a lelátóra szóval muszáj bejutnom a szurkolók közé. Vagyis pom-pom lányok közé. Vagyis MINDEGY, na.
Egy törölközőbe csavarom a testem majd úgy lépek ki a fürdőből az ágyamra pillantok ahol egy cetlit találok.

„Azt vedd fel amit kikészítettem neked, értve? A rövidnaci írtó cuki lesz rajtad és a fehér sportmelltartód vedd ám fel, majd eltakarod egy pólóval, nem érdekel, de a pályán azt akarom rajtad látni különben kinyírlak. Én elmentem haza a suliban találkozunk.  K.”

Szuper. Rápillantok az ágyamra ahol a régi edző cuccom hever. Igen gondolhattam volna, hogy megtalálja. Nagyon, jó vagyok ám. Szememet forgatva dobom le a törölközőm és kapom gyorsan magamra a ruhám.
Szürke rövidnadrág, fehér sportmelltartó és egy laza világos rózsaszín póló. Nagyon remélem, hogy nem kell majd levennem ezt a ruhadarabot. Mert akkor megszegném azt amit mindenkinek megígértem. Azt, hogy láthatatlan maradok. Egy ilyen sportmelltartóban képtelenség láthatatlannak maradni.
Halkan osonok ki az ajtón. Amiről anyáék nem tudnak az nem fáj nekik. Hát nem kell megtudniuk, hogy a lányuk szurkolónak jelentkezik. Nem vagyok én köteles minden lépésemről beszámolni nekik, ugye? Lábaimat kapkodva megyek az egy sarokkal arrébb lévő buszmegállóig. Az oldalam szúr mire odaérek. Kapkodva veszem a levegőt. Ez nem lehet igaz. Már megint. Mély levegőt véve próbálom elmulasztani a szúró érzést az oldalamban.
- Csak nem te is szurkoló válogatásra mész? – szól egy ismerős hang.
- Aaron – mosolygok, amikor megpillantom a srácot – Szia.
- Szia – mosolyog ő is kedvesen – Szurkoló válogatás, mi? – nevet.
- Igen – bólintok – Tudod Karennek jó a meggyőző képessége.
- Tisztában vagyok vele – forgatja a szemét – Egy hárpia az a nőszemély!
- Ezt azért nem mondanám. Én kedvelem.
- Igen? – bólintok – Meglehetősen furcsa vagy! – mosolyog. Fejemben már feltettem a kérdést, de még nem mondtam ki, viszont Aaron már válaszol is rá – Azért vagy furcsa, mert ez valahogy nem te vagy – mutat rám. – Te olyan kis szende, kedves lány vagy a szurkolók pedig, olyanok, mint Karen. Akaratos, idegesítő, piócák. Nem hiszem, hogy ez neked való lenne. Amúgy sem tudom elképzelni, hogy te lemennél spárgába – nevet. Hogy nem az én világom? Ó, ha tudnád te mennyire az én világom ez.
- Hidd el tudok én meglepetéseket okozni!
- Igazán? – húzza fel a szemöldökét. Bólintok – Akkor odafigyelek rád. Kíváncsi vagyok milyen meglepetéseket tartogatsz Ninfa Silverman – Ó, ha tudnád Aaron. Ha tudnád.
A busz nagy zajjal gördül be a buszmegállóba. Minden ember egyszerre tódul felé. Utálom a tömegközlekedést. Leginkább olyan, mintha egy szardínia lennék a konzervben. A gyomrom is felfordul, ha erre gondolok. Viszont néha el kell viselnie az ilyeneket. Minden embernek kell néha szardíniának éreznie magát nem? Ez most fontos volt, majd legközelebb apa hoz iskolába.
- A 57-es megállóig  kettőt legyen szíves – mondja Aaron. Kettőt? Aaron rám pillant – Egy italra még nem hívhatlak meg hiszen kiskorú vagy, de egy buszjegyre igen – nevet, és én is elnevetem magam. A nagykorúságig még van tizenhárom hónapom. Legalábbis ebben az országban. Ahonnan én jövök ott még Aaron sem számítana nagykorúnak egy darabig, de mivel én már Britt lánynak számítok. Inmáron második napja. Így nekem már csak tizenhárom bűvös hónap van hátra.
- Hogy tetszik az iskola Ninfa? – kérdezi Aaron kedvesen.
- Eddig tetszik, bár még nem sok mindenkivel beszélgettem, csak két emberrel. Veled meg Karennel – mosolygok.
- És a popsztárt kihagyod? – ráncolja a szemöldökét – Ha elmondom neki, tutira megsértődik pedig ő megmentette az életed, te meg ember számba se veszed? Szégyen – felnevetek. Igaz, Harryvel is beszélgettem. Igazán köszönöm Aaron ma még nem is jutott eszembe. Ugyan kit áltatok, hiszen egész reggeli közben – másfél banán gyors elmajszolása – rá gondoltam.
- Kérlek ne mond el neki – könyörögtem, talán egy kicsit túl is játszottam a szerepem, mert Aaron eléggé érdekesen nézett rám. Mondjuk ki. Nem vagyok egy jó színész – Nem szeretném magamra haragítani. Az maga lenne a poklok-pokla – és letöröltem néhány képzeletbeli könnycseppet is.
- Lehet, hogy inkább drámára kéne jelentkezned, mintsem szurkolónak – nevet Aaron. Nem hinném, hogy igaza van. Ha színpadra kéne állnom biztosan leblokkolnék, de néhány szaltó több száz ember előtt, meg sem kottyan. Hát nem vagyunk egyformák.

- Azt hittem már sohasem érsz ide – támad le Karen azonnal Szeme izgatottan csillog. Most egész édes, aranyosnak tűnik. Olyannak, mint egy ártatlan kislány aki élete legnagyobb versenyére készül éppen – Hogy áll a hajad? Borzalmas, na gyere majd én elintézem – és már el is rontotta. Vártam már, hogy meddig tart a varázslat.
- Nyugalom Karen ez csak egy válogatás, nem vérre megy.
- Úgy csinálod, mintha te egy sztár szurkoló lennél!  Vedd már egy kicsit komolyan – szidd le – Legalább az én kedvemért.
- Rendben – egyezek bele. – Komolyan veszem, oké? Ennél komolyabban már nem is vehetném. Látod milyen elszánt vagyok?
- Na azért! – bólint – Amúgy mindent agy bele, mert a kis megmentőd és barátai is eljöttek megnézni a válogatást. – Kik? Megmentőm és barátai? Jézusom, ne. Nem, nem, nem. És ha beégek és megint elesek és elrontom. Akkor leégek.
Ez miért érdekel most engem?
Hiszen ha elesek akkor az egész iskola előtt leégek, de nem fogok elesni. Nem, nem fogok. Az technikailag kizárt.
- Parázol mi? – nevet Karen.
- Nem! – jelentem ki – Egyáltalán nem.. parázok – jelentem ki – Csak nem szeretném leégetni magam ennyi az egész, oké? - És ez igaz is. Nem szeretném leégetni magam, előtte. Már estem egy nagyot tegnap, látta milyen béna vagyok, ma pedig bebizonyítom, hogy az tévhit. Mert én tehetséges, hajlékony és kecses vagyok. Úgy bizony. Mert én vagyok a legjobb. Nem előzhet le, senki. Soha senki.
Karen belém karol és mosolyogva vezet a lelátó elé – szigorúan elé. Én még egyszer rá nem teszem a lábam arra a hatalmas szörnyetegre. Semmi pénzért nem ülök fel rá még egyszer, még a végén tényleg eltöröm valamim. Arra pedig nagyon nincs szükségem. Levegő be, levegő ki Ninfa. Megtudod csinálni. Te vagy a legjobb. Mindig is te voltál a legjobb, senki nem érhet a nyomodba. Úgy bizony.
- Én kezdek utána te jössz – súgja nekem Karen. Felé kapom a fejem – Én voltam itt elsőnek és beírtalak másodiknak. Nyugalom, jó leszel. – mosolyog rám Karen. Igen, jó leszek. Jó leszek? Az nem kifejezés, isteni leszek.
- Heló Mindenki – jelen meg a fű közepén egy csinos fekete hosszú hajú lány. Bőre napbarnított, nagyon

csinos alakja van. Semmi kétségem, hogy ő a kapitány. A teljesítményére is kíváncsi lennék ezért. – Az ez évi válogatás teljesen más lesz – harsogja a lány – Mindenki tudja, hogy én jövőre már nem leszek itt, így új kapitányt kell kineveznem a mai nap folyamán. Ideiglenesen a cím Megan-é, de ha esetleg az újoncok között van olyan kiemelkedő aki megérdemelné ezt a nemes címet – minden szurkoló nevet. Miért nevetnek? Hiszen én is az újoncok között vagyok. Nem tudnak ők semmit. – Akkor természetesen rá ruházzuk ezt a feladatott. Szavazni fogunk én és az öt kis vendégünk – mutat Norina a lelátóra. Én is arra pillantok. Ott vannak a jómadarak. – Arról is mi szavazunk, hogy ki juthat be a csapatba és ki nem. Összesen öt hely van az enyémmel együtt szóval húzzatok bele lányok – nevet Norina majd egy lépést hátrál.
- Akkor kezdjünk is hozzá! – harsogja – Az első lány Karen Burns. Karen te minden évben megpróbálod? – kacag. -Sohasem adod fel igaz? – Karen egyenes háttal áll a szeme sem rebben a kijelentésre, mintha szóra sem méltatná Norinát.
- Akkor csinálhatom, vagy azt is megtiltod nekem, csak mert nem kedvelsz? – kiáltja oda Karen.
- A pálya a tiéd Karen – int a lány és, mint egy királynő lesétál.
- Utálom ezt a nőt – suttogja Karen, miközben lekapja fehér pólóját és a kezembe nyomja. Egy türkizkék sportmelltartót és fekete rövidnadrágot visel. Igen, ez az! Éljen a feltűnőség!
A zene elindul a ritmus lassúnak tűnik annak aki nem hallja meg a zenében a rejtett kattogást ami kétszer gyorsabb, így sokkal jobban lehet rá táncolni. Én észre vettem, de Karen nem. Ő a lassabb ritmusra mozog. Meglehetősen jól. Jól mozog, de túl lassú meg kéne hallania. De hogy csináljam. Meg van! Elkezdek tapsolni arra a ritmusra amit hallok a zenében Karen egy pillanatra felém kapja a fejét utána rájön mit csinálok és gyorsít. Abbahagyom a tapsolást amikor Karen felveszi a gyorsabb ritmust, és most már tökéletes amit csinál.
Lemegy hídba, majd gyorsan vissza is áll. Utána folytatja a táncát. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat gyakorolt. A szám végén egy szép spárgával zárja a műsorát. Ügyes volt, de eléggé kevés volt benne a plusz, táncolt és kész. Lehet, hogy ez itt elég? Akkor nekem is vissza kéne fognom magam.  Igen úgy lesz.
- Külső segítséggel, de ügyesen megoldottad Karen – szól Norina, de nem örül, szerintem dühös, mégpedig rám. Ajaj. – Most pedig Ninfa, ha nem tévedek – mutat rám – Lássunk csak téged.
Fenyegetően nézz rám. Azt hiszed megijedek kis anyám? A világos rózsaszín pólómat ledobva lépdelek a füves terület közepére. Szeretnéd, hogy megmutassam mi is az igazi szurkolás, ugye? Nem vagy rá méltó! Nem, nem adom meg neki azt amire vágyik. Nem mutatom meg azt amit tudok. Inkább hozok egy átlagos szintet.
A zene elindul, egy másik mint az előbb, azt hiszed kitolsz velem ugye? Érzem én a ritmust anyukám hiszen erre születtem. Mosolyogva lopva rá pillantok, majd elkezdem. Nem adok bele mindent, mert akkor túl jó lennék az újoncokhoz képest. Így csak egy hidat és egy rövid kézen átfordulást szúrok be az elemek közé az egészet pedig én is egy spárgával zárom.
- Ennyi? – kérdezi hangosan Norina. – Komolyan? Hát többre számítottam, nincs benned semmi. Csak a ritmus érzéked jó, de a többi semmi. Nincs benned tűz, nincs érzéked hozzá. Jobban jártál volna, ha ide sem tolod a képed. Én felismerem a tehetséget és te nem vagy az. Te nem vagy tehetséges. Nem tudsz te semmit! – hátat fordít nekem és vissza sétál a szurkolókhoz, vagyis csak szeretne.
- Így gondolod? – teszem fel neki a kérdést. – Ha így gondolod akkor nagyon sajnálom, de vak vagy!
- Kételkedsz bennem?
- Igen. Inditsd újra a zenét.
- Azt már nem mindenkinek csak egy esélye van és te már táncoltál.
- Csak nem félsz, hogy igazam lesz és tévedtél? – lépek teljesen közel hozzá.
- Indítsák újra azt a rohadt zenét ennek az öntelt picsának – ordítja és ellép tőlem. Szóval tehetségtelen vagyok mi? És nem értek ehez, ugye? Na tudod kivel szórakozzál kis anyám.
A zene újra indul, ezúttal egy harmadik. Az egyik kedvencem, erre a számra volt a szóló részem tavaly. Most megszívtad Norina. Most nagyon megszívtad.
Vettem három mély levegőt, majd rögtön egy hátraszaltóval kezdtem, utána mégeggyel utána duplával. Majd a kedvenc táncelemeim következtek. Két lépés hátra kézen átfordulás egy csavarral a végén, majd dupla előreszaltó. Még egy nyolc soros mozdulat utána zárjuk az egészt egy dupla szaltóval a végén pedig menjünk le spárgába. Így kell ezt csinálni.
Síri csend.
Nem hallok semmit.
Öt másodperce fejeztem be és lehajtott fejjel várok, hogy történjen már valami.
Aztán történik. Valaki tapsol. Egy ember tapsol, de olyan erősen, hogy az egész pálya attól víz hangzik. Felemelem a fejem és meglátom őt, ahogy a lelátó közepén állva tapsol. Egyedül ő, hatalmas mosollyal az arcán. Csillogó zöld szemekkel és a széltől bozontos barna göndör tincsekkel ott áll, és tapsol. Nekem.
Köszönöm Harry!

02 - Törött csípő vagy Medence csont

Úgy döntöttem, hogy ma rakom fel a második részt, mert elutazok holnap reggel (táborba megyek csak az, hogy elutazok jobban hangzik) és négy napig nem leszek elérhető. Kivéve sms-ben vagy facebook-on ott lehet nekem írni, válaszolok:) (bár a számom nincs meg sok mindenkinek.) Amint hazaértem jelentkezem a részhez pedig jó szórakozást, Sok-sok megjegyzést és pipát szeretnék látni mikor hazajövök:)
Dina



Egy hatalmas sóhaj kíséretében lépek ki az iskola ajtaján. Az első kijáraton próbálok kisurranni újdonsült barátnőm elől aki meglehetősen határozott személyiség. Valószínűleg túlságosan is. Ő is sok kávét ivott vagy ő az én szupermacskám aki éjjel nappal üldözni fog. Nem kellett volna Tom és Jerryre elaludnom tegnap este.  Az újdonsült barátnőm a fejébe vette, hogy iskola után meg kell vele néznem a focicsapat edzését, mert ott edzenek a legdögösebb pasik a városban és „még csak nem is sejtek semmit.” Ahan, oké persze. Nem. Biztosan nem. Nem fogok egy bőrlabdát kergető fiúcsapatot figyelgetni, akkor csak eszembe jutnának a pom-pom lány éveim. Erre igazán nincs szükségem, köszönöm. Inkább a lehető leggyorsabban elmenekülök.  Tényleg olyan vagyok mint egy kisegér. Khm. Egy szuperegér. Menekülök, na mindegy van ez így. Már csak pár lépés és mára elhagyhatom az iskola területét. Karennel meg majd holnap számolok.
- Csak nem félsz az izmos jóképű focistáktól? – ragadja meg a felső karom az emlegetett szamár (vagy nevezzem macskának?). Sóhajtva fordulok felé. – Figyelj rám Ninfa Silverman – kurvára Naomi a nevem – velem ne szórakozz. Megígértem, hogy segítek neked beilleszkedni, ugye? – vonja fel a szemöldökét – Ne is válaszolj ez egy költői kérdés volt! Akkor, nagyon szépen megkérlek hagyd nekem, hogy segítsek oké? Úgy tudok csak segíteni, ha engeded, érted?
- Igen értem – bólintok. Nem nem értem. Tudod miért nem értem Karen Szupermacska Burns? Mert nem érdekel, oké? Nem érdekelnek a focista fiúk. Többé már nem, de te ezt nem tudhatod, és jobb is, hogy nem tudod.
- Szóval akkor amíg szépen hátrasétálunk a focipályához addig elmagyarázom neked, hogy is működik ez mifelénk – ragad erősen karon. Szerintem be fogok lilulni. Nem vagyok egy törékeny lány, de az én erőm az övé mellett eltörpül.
- Nállunk minden a football körül kering, érted? Az iskolánk legnépszerűbb srácai azok akik benne vannak a csapatban, a népszerű lányok pedig a szurkolók – POM-POM lányok. Azok pom-pom lányok! Jézus, szurkolók. Hova kerültem? – Akiknek nem adatik meg, hogy ezekbe a felső rétegekbe, a felső tízezerbe kerüljenek azoknak kötelező megnézni, ahogyan ők produkálják magukat a pályán, vagy esetleg a pálya szélén, értve? – mosolyog rám. Ez a világ legnagyobb faszsága. TÖK FASZSÁG. Nem én nem értem, nincs értve. Nem fogok órákon át ülni és a csinos kis pom-pom lányokat meg az izmos focistákat nézni, én nem oda tartozom! NEM.
- Akkor ez egy kötelező program? – ráncolom a szemöldököm.
- Igen. De nem megeröltető csak ülnöd kell a seggeden – legyint.
- Furcsa egy helyen tanultok ti – forgatom a szemem, de Karen ügyet sem vet rám, mert már a lelátó tetejére masírozik. A pálya meglehetősen szép. Tiszta. Nem egy iskolához méltó, ahonann én jövök még a hatalmas stadionok is sokkal koszosabbak. Az iskoláról már nem is beszélve emlékszek amikor Steven meg én egyszer a lelátó mögött.. Ne feled Ninfa – ez az gyakoroljuk csak – ez itt az Egyesült Királyság. Itt minden sokkal tisztább, kifinomultabb, szebb. Hozzá kell még ehez szoknom.

- Gyere Ninfa ülj le mellém – int nekem Karen. Abban a pillanatban mindenki felém kapja a fejét. Köszönöm Karen, csak tudod nekem a tanúvédelem miatt láthatatlannak kéne maradnom, de semmi probléma vond csak rám a létező összes ember figyelmét ebben a mini stadionban. Köszönöm szépen. Gyorsan lehuppanok segítőm mellé majd egy tökéletes mozdulattal hátra csapom az idegesítően szőke hajtincseimet. Igen idegesítően szőkék. Szörnyűek. Olyan a külsőm, mint egy szépségkirálynőnek ezzel a hajjal. Hogy lehetnék ezzel a hidrogéntől bűzlő fejjel láthatatlan? Akkor festették volna szürkére, az talán beleolvadnak a környezetbe, de ez. Nem szuperegérhez méltó, inkább olyan Pamle Andersonos-re sikerült. Már csak nagy csöcsök kellenének és futhatnék is ki lassítva a vízből. Oké abbahagyom.
- Olyan gyönyörű a hajad – jegyzi meg Karen. Na, erre felkapom a fejem. Gyönyörű? Ez? Ugyan miért?
- Így gondolod? – ráncolom a szemöldököm.
- Persze – bólint miközben egy halvány mosoly jelenik meg az arcán – Különleges, szerintem nagyon szép. Ezzel igazán kitűnsz a tömegből Drágám. Már csak a ruhatárad kell felújítanod és te lehetnél a következő Pamela Anderson – kacsint.  Hangosan gondolkoztam volna? Vagy ez a lány gy dondolat olvasó, egyre furcsábbnak tűnik. Mellesleg már megint kacsint. Na, jó, azt hiszem ettől a kis hibájától most eltekintek, hiszen igazán kedves volt velem. Vajon ez is csak a Britt vendégszeretet része, vagy tényleg így is gondolná? Nincs merszem rá kérdezni. No, így jártam.
- Hé – lököm meg a vállát ő pedig rögtön felém kapja a tekintetét – Köszönöm – bicentek. Mosolyog, de nem szól semmit. Tekintetét újra vissza vezeti a bőrt kergető idióta fiúkra. Érdekes, hogy így beszélek hiszen az én barátom is egy bőrt kergető idióta volt. Igaza volt Karennek biztos vagyok benne, hogy az egész iskola kint van. A cicababáktól kezdve a kockákon át egészen a stréberekig. Ha már mindenki ennyire figyel talán nekem is oda kéne koncentrálnom, mintsem a tömeget pásztáznom.
Tekintetem megakad egy vörös madárfészekkel ellátott srácon. Aaron barátom az, egy világoskék mezben sétálgat a füvön. Ahogy sejtettem, egy focista. Na jól kezdem ebben az iskolában is. Így másodjára megnézve még izmosabbnak tűnik, mint amikor először láttam. Fogjuk arra, hogy jobb a szög, de szerintem, csak még izmosabbnak akarom látni. A hatodik találkozáskor lehet már egy hústoronynak fogom őt látni. Na jó remélem ez azért nem történik meg.
- Na miattuk jön ki az egész suli – lök oldalba Karen – Ők ott akik errfele sétálnak, ők ott öten, ugye tudod kik ők? – pillant rám Karen. – Gyerünk erőltesd meg a szem izmaidat, tudom, hogy ismeed őket.
- Léteznek olyanok, hogy szemizmok? – ráncolom a szemöldököm. Szerintem nem létezik olyan. Mert ha léteznének akkor az izompacsirták azt is kigyúrnák és én még nem láttam izmos szemű embert életemben. Lehet, hogy jobb is.
- Ajh az most lényegtelen, csak nézz már oda! – parancsol rám. Szememet forgatva fordulok ismét a focipálya felé. Oké ott van öt srác focimezben értem én, dögösek pont, mint a többi focista, helyesek és.. bazdmeg. Hirtelen fordulok vissza Karen felé. Ő pedig a világ legszélesebb mosolyával díjaz.
- Hogyan?
- Itt fociznak hetente egyszer vagy kétszer, ahogy van idejük, mert ugye kell a mozgás és a mi sulink csapata a legjobb az egész városban. Nem volt kérdés hova fognak járni – mosolyog önelégülten, mintha legalább az ő érdeme lenne, pedig tudtommal nem.
- Mióta?
- Egy éve – mosolyog – Totál menő nem? – sikít fel – A lányok miattuk járnak ki a fiúk meg, hát szintén miattuk, de ők inkább fikázni szeretnék őket. Tudok nem vagyunk egyfomák.
- És beszéltél már velük?
- Ó, bárcsak beszélhettem volna, de nem lehet. Senki sem beszélhet velük csak a focicsapat tagjai meg a szurkolók – pom-pom lányok az isten szerelmére, pom-pom lányok – Szóval érted már miért olyan kiváltságos dolog szurkolónak és csapattagnak lenni. Mindenki erre pályáz.
- Te is?
- Amióta csak ide járok. De sohasem vesznek be a csapatba, mert Norina a csapat kapitány és ő nem enged be senkit, viszont nemsoká le lesz cserélve.
- Miért? – ráncolom a szemöldököm.
- Mert végzős és az utolsó évében sok feladata lesz nem lehet kapitány. Holnap lesz a válogatás új tagokat is kapitányt is keresnek én pedig jelentkezek és bevesznek a csapatba. Lehet még kapitány is leszek.
- Azt gondolod? – kérdezem összehúzott szemöldökkel.
- Én nagyon is tehetséges vagyok, csak ezt eddig senki sem vette észre – bólint – Neked is el kéne jönnöd – nézz rám csillogó szemekkel.  Az kéne még nekem. Nem is lehetnék feltűnőbb annál, hogy a „szurkoló csapatban” legyek.  Meg amúgy is mindenkit lealáznék. Az én hajlékony testemmel és a tudásommal senki másnak nem lenne esélye.
- Nem hiszem, hogy a szurkolás nekem való lenne – legalábbis Ninfának nem való, de Naominak? Annál inkább.
- Ugyan már azért egy próbát megér. Akkor pedig egy csapásra népszerűvé válnál, nem lenne semmi problémád. Gyerünk már. Mindketten szurkolók leszünk. Ó, de jó is lesz – ugrál ültő helyében Karen. Nem, nem, ezt nem hiszem el. Én nem lehetek szurkoló, nem lehetek ugyanaz a lány, mint Amerikában. Ez nem való Ninfához. Nem.
Vagy talán mégis? Megtehetem? Végülis, nem az én ötletem volt akkor nem is lehet belőle baj, ugye? Remélem. Nagyon remélem. Szurkolni akarok, hiszen ez vagyok én egy szurkoló. Vagyis egy pom-pom lány. Jesszus ez a levegő komolyan kezd megfertőzni. Pedig ez még csak az első napom.
- Oké elmegyek veled, de ne számíts semmi jóra – igen ez az. Visszafogom magam. Épp, hogy egy alsó posztot elérjek. Az nekem pontosan elég lesz. Nem kell jó pozícióba is kerülnöm elég ha bejutok akkor hódolhatok a szenvedélyemnek, hiszen ez a lényeg.
- Szuper -  mosolyog Karen – Majd meglátod milyen jól fog állni rajtunk az egyenruha – kacsint majd tekintete ismét a pálya felé fordul. Kacsint. Már megint kacsint. Komolyan ennek a nőnek valami komolyan problémája lehet a szem izmaival. De most komolyan van, olyan, hogy szem izom?
Az én tekintetem is ismét a pályára koncentrál, ahol az izmosabbnál-izmosabb pasik rugdossák a bőrt. Ha sokáig nézném talán még a nyálam is kicsordulna a végén. Na, jó azt azért nem szabadna engednem. Elég nagy égés lenne. Nézzük csak meg jobban azt az öt pacsirtát. Igen már hallottam róluk, mondjuk ki nem hallott már róluk, hiszen elég szép karriert futottak be két év alatt. Ó, de még milyen szép karriert. Nem elég, hogy tehetségesek és jó a stílusuk, de még csúnyának sem nevezhetőek. Sőt. Talán mégis csak jó formámat kell hoznom holnap. Akkor jó pozícióba kerülhetnék és talán hozzájuk is közelebb.
Miről gondolkozok már megint? Láthatatlannak kell, hogy maradjak és ha énekes után szaladgálok akkor nem lehetek láthatatlan. Basszus. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz láthatatlannak maradni. A sulinkban olyan sok láthatatlan ember volt, vajon nekik is ilyen nehéz volt? Hogy lehet szürkének maradni? Nekem miért nem megy? Én miért nem tudok eltűnni. Miért nem tudok láthatatlan lenni, egy olyan személy akit senki sem vesz észre. Bár csak ilyen egyszerű lenne.
Akarok én láthatatlan lenni? Nem hiszem. Ha olyan kiváltságos dolgokról kell, hogy kimaradjak, mint ilyen dögös pasik akkor nem akarok láthatatlan lenni. Akkor inkább vegyen észre mindenki. Igen. Miért ne lehetnék népszerű? Miért ne lehetnék ugyan az a lány, mint a másik iskolában. Eléggé messze vagyok az otthonomtól idáig nem ért el a hírem.
Nem érdekel. Nem érdekel az a kicseszett tanúvédelem. Már így is túl sokmindent veszítettem el miatta. Az életemett nem vehetik el tőlem teljes mértékben. Én nem leszek egy szuperegér, ha nem akarok akkor nem leszek. Ezt pedig senki sem akadályozhatja meg. Ha nem hát nem. Nekem ők nem parancsolhatnak, mert egyszerűen nem engedem. Vannak határaim és bizony nekem is vannak igényeim és az igényeimnek elegett kell tenniük. Kész, az ügy le van zárva.

- Mi lenne, ha nálatok aludnák? – kérdezi hirtelen Karen miközben a lelátón sétálunk lefele a tömegge.
- Micsoda? – kérdezek vissza.
- Nállatok alszok, akkor reggel indulhatunk együtt a meghallgatásra a torna teremben és segítek elviselhető külsőt varázsolni neked, hogy lenyűgözz mindenkit a szépségeddel, hiszen most olyan vagy, mint egy rút kiskacsa és holnapra hattyúvá kell, hogy vállj. – hirtelen megtorpanok. Micsoda?
- Szerinted olyan vagyok, mint egy rút kiskacsa? – nem tudom eldönteni, hogy ez sértés-e számomra, vagy dicséret amiért jól alakítottam ma a szerepem.
- Igen, de mondom hattyúvá varázsollak egy perc alatt ne aggódj – kacsint. Már megint kacsint. Legszívesebben rá ordítanék, hogy „Fejezd már be, mert kurvára idegesítő vagy!” De nem. Nem tehetem hiszen ő csak segíteni próbál nekem.
- Vigyázz! – kiállt Karen és engem pedig abban a pillanatban valaki meglök, mert őrült tempóban szalad lefelé a lépcsőn én pedig a korlátnak ütközve megcsúszok és egy csodás mozdulattal – akár csak egy olimpiai bajnok – átlendülök a korláton és a földön landolok. Igen tökéletesen magamra vontam az emberek figyelmét, és még ha ez nem lenne elég szerintem eltörtem a csípőcsontomat is. Csak Gratulálni tudok magamnak. Mindenki úgy áll, mint egy szobor senki sem mozdul meg mindenki csak áll és figyel. Emberek megsérültem és nagyon fáj. Segítsen már rajtam valaki.
- Jézusom megsérültél? – érzek két kezet a vállamon – Feküdj le, ne mozdulj! – utasít majd érzem ahogy a combjára fektet. Enyhe izzadságszaga van. Biztos, hogy az egyik focista az. – Nyisd ki a szemed. Nézz rám – finoman kérlel. Istenem, de kellemes a hangja, arra vágyom, hogy az éjszaka közepén ez a lágy hang meséljen nekem érdekesebbnél érdekesebb történeteket amíg álomba nem szenderülök.  Eleget teszek kérésének és lassan kinyitom a szemem. A látvány pedig olyan szinten megdöbbent, hogy majdnem sokot kapok. Két csodás zöld szem és göndör fürtök. Basszus én az egyik énekes ölében fekszem.
- Hívja valaki az iskolaorvost! – kiálltja valaki, de én nem figyelek, mert még mindig le vagyok sokkolva.
- Jól vagy? – kérdezi ismét azon az édesen mély hangján. Ha tovább beszélsz hozzám szerintem el is ájulok és akkor határozottan nem leszek jól.
- I-igen – nyögöm ki nehezen.
- Nagyon nagyot estél – grimaszol. Ha grimaszol akkor a szája édesen ráng. Csináld még egyszer, kérlek. Újra látni szeretném. Kérlek. És beszélj még hozzám, és gyere fel hozzám és mosolyogj, és legfökébb énekelj, csak nekem úgy, hogy senki se hallja. Vajon ha megkérem megtenné?
- Félre, mindenki álljon félre – hallok meg egy sürgető hangot a hátérből, majd egy másodpercen belül egy rövid fekete hajú nő hajol az arcom felé – Honnan eset le pontosan? – kérdezi az arcomat fürkészve.
- A korláton át esett le ide, asszonyom – válaszolja helyettem a segítőkész énekes. Mi is a neve? Ó, de kínos, hogy nem tudom. Nagyon beverhettem a fejem, hiszen tudom. Gyerünk Naomi gondolkozz.
- Ú az fájhatott. Kedvesem – fordul felém a nő. Igazán szép arca van. Fekete szemei és még sötétebb haja keretezi sápadt arcát. De arccsontjai élesek és ívesek. Gyönyörű – Elvesztetted akár egy pillanatra is az eszméleted?
- Nem, asszonyom – válaszom alig halhatóan.
- Kérlek kövesd az ujjamat a szemeddel, rendben? – biccentek ő pedig egyik kezében egy lámpát tart a másikkal pedig mutogat. Követem utasításait. – Oké rendben. Szerintem nem lesz semmi baj Kedvesem. Az ütés helye biztosan fájni fog egy darabig. Pihentesd. És többet ne próbálj ki ilyesfajta mutatványokat és akkor rendben leszel – mosolyog a nő.
- Gyere segítek felállni – fogja meg a a kezem a Zöld szemű. Ajh miért nem jut eszembe a neve. – Nem szédülsz? – kérdezi amikor felsegít.
- Nem, Jól vagyok, köszönöm.
- Oké – elenged. Miért enged el? Nem akarom, hogy elengedjen. – Többet tényleg ne csinálj ilyet, mindenkire a frászt hoztad – nevet. Rá is a frászt hoztam? Vajon ő is megijedt, hogy bajom esik? Bárcsak.
- Rendben, megpróbálom – mosolygok én is. – Azt hiszem én most megyek – mutatok a hátam mögé. Miért mondok ilyet? Nem is akarok elmenni, itt akarok maradni vele. Beszélgetni. Egész nap.
- Igen, nekem is mennem kell – mondja ő is. Persze, hogy neki is mennie kell, hiszen ő egy elfoglalt ember. Én meg. Hátat fordítva neki elindulok, majd hirtelen megtorpanok.
- Öhm, be sem mutatkoztam – fordulok vissz felé.
- Miért kellett volna? – lép közel hozzám. Talán túl közel is. Hé, kisapám benne vagy az aurámba! De ne lépj ki innen soha, Kérlek!
- Ha már ilyen segítőkész voltál megérdemled – kacsintok. Hogy mi a jó francot csinálok? Karen megfertőzött. A picsába – Ninfa Silverman – nyújtom neki a jobbom.
- Harry Styles – Ó, hát persze. Harry! Hogy nem jutott az eszembe? Azért mert egy hülye vagy Naomi – vagyis Ninfa. – Akkor szia – int Harry – most már tudom ám – és elsétáll. Én pedig ott állok. De minek? Indulj már Naomi. A lábaim hallgatnak a kérésemre és hátat fordítva újra elindulok, de ezúttal nem torpanok meg. Most tényleg elsétálok. Egészen a lelátó végéig ahol pedig Karen vár rám.
- Úristen az eszméletlen király volt – kezd el örvendezni Karen. Mégis mi volt ennyire király? Az, hogy majdnem eltörtem a medence vagy a csípő csontom. Ja az nekem is nagyon tetszett tényleg. Most meg úgy megyek, mint a nagyanyám három órányi kapálás után.
- Mi volt eszméletlen király? – kérdezem a szemöldököm ráncolva.
- Beszélgettél vele. Beszélgettél Harryvel, ezt még senki sem érte el. Még a szurkoló lányokkal sem áll sohasem szóba, veled meg úgy beszélgetett, mintha országos cimborák lennétek. És ez az első napod. Eszméletlen vagy kisanyám.
- Ja amúgy nem nagy cucc – legyintek ő pedig megdöbbenve nézz rám – Csak ess le a lelátórol és törd el majdnem az összes csontod, akkor veled is foglalkozni fog – rántom meg a vállam, ő pedig elneveti magát. – Na még nálunk akarsz aludni?
- Persze – mosolyog.
- Akkor gyere, mert ma apa főz le ne késsük a vacsorát – ragadom karon az újdonsült barátnőm és már hazafelé is tartunk. Vajon tényleg igazat mond? Harry még sohasem beszélt senkivel az iskolában? Csak velem? Akkor én most különlegesnek számítok? De, hát olyan kedves és segítőkész volt. Nem létezik, hogy sznob legyen én ne beszéljen senkivel. Nem tudom elképzelni róla.

- És akkor mindenki úgy irigyelte Ninfát  - meséli Karen az ebédlőben a nap sztoriját. Nem hiszem, hogy a szüleim annyira oda lennének a dologért, hogy már az első napomon magamra vontam mindenki figyelmét pedig éppen az ellenkezőjét kéne tennem. Mindegy. – Mellesleg Mr. Silverman ez a saláta Isteni – dicséri Karen a vacsorát. Hát igen apám szakács volt, mielőtt értékesítő nem lett, az új munkája – Magának szakácsnak kéne lennie nem értékesítőnek – nevet Karen. A szobában pedig megfagy a levegő, de az új kis barátnőm ebből észre sem vesz semmit. Anyám megköszörüli a torkát.
- De azért nem estél nagyot, ugye kicsim? – kérdezi anya.
- Nem semmi bajom anya – mosolygok.
- Persze, hogy nincs semmi baja, hiszen Harry a szemeivel meggyógyította – nevet Karen. Még, hogy a szemeivel meggyógyított. Ugyan, ez hülyeség, mintha bárki képes lenne ilyesmire. Mondjuk, ha valaki képes lenne rá, akkor Harry közéjük tartozna.
- Ez a Harry fiú, ő különleges? – kérdezi anya miközben egy darabka fűszeres csirkét szúr a villájára.
- Ó de még mennyire – mondja Karen.
- Csak egy srác – rántom meg a vállam, anya pedig rám kapja a tekintetét – Engem nem érdekel, annyira nem nagy szám – biztosítom anyát ő pedig biccent. A francokat nem érdekel minden vágyam, hogy még egyszer hozzám érjen, de ha ezt elmondanám akkor anyám kérdezősködne. És nagyon nem szeretném, hogy megtudja, hogy egy híres popsztár ölében töltöttem a délelőttöm egy részét. A délelőttöm  legjobb részét.
- Karen jóképű az a srác? – kérdezi apa.
- Eszméletlenül – sóhajtozik Karen.
- Értem – húzza apa össze a szemöldökét – Szóval a lányom egy jóképű srác ölébe pottyant bele.
- Apa! – sikoltok fel – Ez nem egészen így történt.
- Nem tényleg nem – helyesel Karen – A jóképű srác, csak a megmentésére sietett akár egy daliás herceg – áradozott Karen – Olyan volt, mint egy csodás mesében. A szerencsétlen hercegnő és a megmentő herceg – anyából és apából kitör a nevetés. Igen semmi kétség, ők is túlzásnak tartják Karen odaadását Harry iránt. Vagy inkább azon nevetnek, hogy én vagyok a szerencsétlen hercegnő? Nagyon remélem, hogy az előbbi. Mert ha nem itt vér fog folyni ám.

01 - Egy új élet kezdete

Köszönöm mindenkinek a megjegyzéseket és a pozitív visszajelzéseket a Prológusra, édesek vagytok! Kérek mindenkit legyetek nekem itt is aktívak:)
Dina


Reggel van, érzem. Picsába. Én pedig most olyan leszek, mint az Országunkat védő katonák, rejtőzködő. Viszont én a pihe-puha ágyat választom a tüskés bokor helyett és madárcsicsergést a puskazaja helyett.  Mi lenne, ha a szobámban maradnék, és nem mennék sehova. Nem tűnne fel senkinek, hiszen ez az első napom a suliban. Majd kezdem holnap – vagy azután -  ilyen egyszerű. 

- Ninfa Drágám ki az ágyból – ül le apa az ágyam szélére. Ninfa? Drágám? Most komolyan? Hova tűnt a régi ébresztés? „Naomi pattanj ki az ágyból vagy én rugdoslak ki onnan!” Máris hiányzik a régi életem. Apám finoman leszedi a fejemről a védelmező párnámat. A napsugarak akárcsak a lézer, menten kiégetik a retinám.  Jajgatva kapom szemem elé a kezem. Nem, nem, nem. Nem akarom ezt. Nagyon nem.
- Ninfa azt mondtam kelj fel. Édesanyád csinált palacsintát és tojást reggelire – simít apa végig a karomon. - Ne hívj már így – csattanok fel, felülök az ágyamon és keresztbe tett kézzel nézek rá. Ha, lehetne szemmel ölni apám már nem élne. Az évek folyamán már párszor kinyírtam volna és ez az alkalom sem kivétel alóluk. – Azt ígérted, hogy itt az új házunkban minden olyan lesz, mint régen, hogy nem fog semmi sem változni. Mégis változott. - Ugyan mi változott Ninfa?
- Naomi vagyok! – kiáltom az arcába – A nevem Naomi Roberts még mindig. Örökre.
- Nem kislányom – szól rám erényesen egy hang az ajtóból. Anyám az – A te neved mától Ninfa Silverman és te egy rendes, tisztelettudó fiatal lány vagy egy kedves aranyos Britt családból és mi ezt a házat a nagyapádtól örököltük te pedig imádsz itt lakni. Értve vagyok? – nem kiabál. Az én anyám mindig kiabál, ha ideges. Ez a nő itt előttem nem az én anyám.  Sem külsőre, sem belsőre. Ő már egy teljesen más ember. Ő képes továbblépni, és apám is. Én viszont nem! Én nem akarok London külvárosában élni, miközben a legelittebb iskolába járok a belvárosban. Nem akarok szőke lenni. Nem fogok itthon festegetni. Én nem az vagyok anya vedd már észre!
- Naomi – lép közelebb hozzám – Ez nekem sem egy leányálom, de te is tudod, hogy ez volt a legjobb lehetőség azok közül amit felajánlottak nekünk a tanúvédelemnél. Én pedig teljes életet szerettem volna a családommal. Apáddal, veled és Victoral – simítja kezét domború pocakjára. A szemeim elkerekednek. Hogy mi van? Nem azt már nem. Őt nem. Jeremyt nem engedem.
- Nem – sikoltok fel – Jeremyt nem, őt nem engedem – gyűlnek a könnyek a szememben. – Anya nem teheted kérlek ő az én öcsém kérlek, csak őt ne – érzem, ahogy az első könnycseppek lecsorognak az arcomon – Nem hagyom, nem hagyom, hogy az öcsémet is elvegyék tőlem – sírok szinte már zokogok.
- Nem tehetünk semmit kicsim – simít anya végig a hajamon – Sajnálom, de az öcséd neve Victor Silverman lesz.  – anyám szemébe nézek és látom, tényleg látom, hogy ezt sajnálja. Ó már hogy ne sajnálná heteken keresztül minden éjjel a megfelelő nevet kerestük. Egyik se tetszett igazán amíg nem kaptunk egy bizonyos égi jelet, valami olyat ami túl egyszerű volt a hoz, hogy észre vegyünk mindaddig amíg ki nem verte a szemünket. Jeremy.
Legalább harmincadjára mentünk végig a fiú keresztneveken aznap este. Már szinte kívülről tudtuk az egész könyvet. Hátulról előre, balról jobbra.  De olvastuk újra és újra hátha véletlenül elsiklottunk egy név felett ami tökéletes lehet.
- Jeramy, Jere, Jeremia, Jeremy, Jermanie – olvastam fel ezt a sort a könyvből.
- Áljj – kiáltott fel anya – Olvasd csak fel még egyszer – kérte finomabban.
- Jeramy, Jere, Jeremia, Jeremy - Állj. Mégegyszer az utolsót. - Jeremy – mondtam ki majd anyára emeltem a tekintetem – Mi van, azt mondtad, hogy ez se tetszik.
- Nekem nem is de az öcsédnek annál inkább. Most pedig valami idióta miatt Victor lesz az öcsém neve. Maga a kínzás, még kimondani is ezt a förtelmes nevet. A hányinger kerülget, ha eszembe jut, hogy így kell majd nevezni az öcsémet. Borzalom. Egy szégyen. Előre sajnálom szegény teremtést. Nem! Nem fogom engedni. Az én öcsémmel nem tehetik ezt, ha én azt mondom nem, akkor nem. Ez a mi életünk, az öcsém élete. Nem ronthatják el, az övét nem.
- Anya fel fogod hívni Yoko barátodat és megmondod neki, hogy az én öcsém neve bizony Jeremy lesz. És nem érdekel semmiféle kifogás. Rendben? – emelem tekintetem anyámra. Bármilyen meglepő a szemében büszkeség csillan fel. Biztos vagyok benne, hogy felfogja hívni Yoko barátját és beszélni fog vele. Nyugalom öcsi minden rendben lesz. A te drága és egyetlen nővérkéd majd gondoskodik rólad.

- Izgulsz kicsim? – kérdezi anya miközben csoki szirupot locsolok a palacsintám tetejére. Izgulok? Vagy inkább félek? Szerintem az utóbbi. Nehéz kiszakadni egy olyan közösségből ahol már mindent elértél. A szamárlétra tetején, a hierarchia csúcsán, a táplálkozási lánc élén vagy. Most pedig kezdhetek mindent előröl. Ráadásul korlátjaim is vannak. Nem lehetek túl feltűnő. Egy apró, szürke kisegérnek kell, hogy maradjak, ami garantáltan a táplálkozási lánc legalja. Én vagyok a növény. Egy apró ártatlan kis gazszál lehetek csak. Szuper.    - Igen izgulok – mosolygok édesen anyára, majd egy jókora falat palacsintát tömök a számba. Most már el is hízhatok akár. Mindegy, hogy gurulva járok a lépcsőn vagy sem. Ebben az iskolában már így is-úgyis egy senki leszek. Nem kell a pom-pom csapat kapitányának címéért harcolnom. Egészen felesleges bármiféle erőfeszítést mutatnom az alakom megőrzése képen. Minden erőfeszítés hiábavaló.
- Induljunk Ninfa. Veled ellentétben én nem akarok elkésni már az első napomon – rángat fel apa a székről. Drága Mózes, hiszen még csak két falatott ettem. Most én vagyok lassú vagy apa eszik úgy, mint egy rakéta, ami a Holdat akarja elérni minél gyorsabban – ó én meg az idióta hasonlataim.
- Öveket bekötni ez a kocsi csak úgy szeli az utakat – mókázik apa, Jesszus hova kerültem? Bepattanok a hatalmas Range Rover-be és gyorsan bekapcsolom magam. Csak szerintem túlzás ez a kocsi? Oké, hogy tehetős családból származok mától fogva – Uram Atyám kezdek Brittesen beszélni, valaki mentse meg a belém szorult Amcsi csajt -, de ez az autó, maga az álom. Az én megtestesült álmom. Ez az új életemben az egyetlen dolog, ami tetszik is. Hatalmas, éj fekete és kerekei vannak. Ó mamám.
A kocsi méretéhez képest úgy parkol akár egy pihe-puha felhő a hatalmas kék égbolton – abba kéne ezt hagynom, de nagyon gyorsan. Egy szerény mosollyal az arcomon fordulok apám felé. Ő biztatóan szorítja meg a kezem. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz ez. Gyerünk Ninfa – ha magamban mondogatom, talán idővel megszokom – menni fog ez neked. Erős lány vagy. Egy szürke kisegér mától, de erős. A legerősebb kisegér a világon. Úgy bizony. Egy radioaktív szuperegér vagyok. Szerintem túl sok kávét ittam.
- Menni fog Naomi – mosolyog apa.
- Mától Ninfa, ne feledd – kacsintok egyet és már el is hagytam a Felhőt – igen mostantól így nevezem a fekete Range Rovert találó, nemde? Táskámat feljebb rántom a vállamon. Végig nézek a hatalmas épületen ahol a következő két évben tanulni fogok. Hatalmas és világos. Nem tudom, milyen kőből van kirakva, de leginkább nagyi konyhájára hasonlít a színe. Vaj. Vagy bézs. Sosem tudtam eldönteni. Fogamat összeszorítva lépkedek végig a járdán, ami talán a legrosszabb két évem kapuját nyitja meg. Remélem nem. Talán találok itt valaki, aki szuperegérként is szeret. Nagyon remélem. Az ajtó elé érve hárman löknek félre, hogy előttem érjenek be az iskolába. Na, ennyit a tengeren túliak jó modorjárol. Vagy talán máris láthatatlanná váltam? Ó na, ne már.  Egy magas szőke hajú fiú terem mellettem és kedvesen kinyitja nekem az ajtót. A szőke herceg ugye? Nem. Mert nem nekem tette hanem a mögöttem érkező göndör vörös hajú lánynak aki mókásan a vállába csapott, majd kézen fogva besétáltak előttem az iskolába. Ennyit a szőke hercegről. Magamon nevetve csaptam ki előtt az iskola ajtaját.  A folyosón sétálva beszélgetések töredéke csapta meg a fülem. Mindenki egy iskolai buliról beszélt. Egy nagyszabású Partiról ami a focipályán lesz Pénteken. Szuper. Három perce tartózkodok itt és máris hallgatózok. Ez a magány első jelei. Csak hetek kérdése, hogy szert tegyek egy macskára. Háromszázhatvankilenc, háromszázhatvankilenc hol van? Hol van a szekrényem? Oh Istenem. Annyira elveszettnek érzem magam ebben az épületben. Minden estere legalább jól alakítom a béna szuperegérke szerepét egyenlőre senki sem vett észre. Megpróbálkozok a lehetetlennel és magamra hívom a figyelmet legalábbis egy emberét. Óvatosan egy hosszú barna hajú lány mögé sétálok és meg pöcöktetem a vállát.  Mikor felém fordul rögtön megbánom ő biztos valami nagyon népszerű lány, pont olyan amilyen én is voltam. Nem akar, majd segíteni sőt elfog küldeni a picsába és már az első napon megaláztatom saját magam. Az új életem egyáltalán nem hasonlít a régire. Amikor a lány nem küld el az első pillanatban akkor megpróbálom megszólítani kedvesen.
- Szia új vagyok itt ez az első napom, nem tudsz valakit aki tudna nekem segíteni? – mosolygok kedvesen. A lány értetlenül nézz rám, aztán, mint akinek valami helyre kattant az agyában úgy kapcsolt és kedvesen mosolyogva szól hozzám.
- Ninfa Silverman ha nem tévedek, ugye? – simít ki egy tincset bájos arcából. Ó de szép barna tincsek. Nekem pedig már szőkék vannak, pedig nekem is pontosan ilyen mogyoróbarna hajam volt. Ártatlanul biccentek – eddig egészen jól csinálod Ninfa. – A legjobb emberhez jöttél Édesem. Mindenben segítek neked, ha szeretnéd – kacsint rám. Ó te szent ég. Mit akar ez tőlem?
- Köszönöm. - De, te is segítesz nekem oké?
- Mit akarsz? – kérdezem egy kicsit gorombán és ő is hátrál egy lépést. Biztosan meglepődött, hiszen eddig a szende kis csaj voltam – Akarom mondani, miben segítsek?
- Egy kis apróságban, tényleg semmiség egy olyan fasza csajnak, mint te – mosolyog. Ezek a Brittek tényleg eléggé tapintatosak, hiszen az öltözékem egyáltalán nem arra utal, hogy mennyire fasza csaj lennék. – Jövőre elmegy a DÖK elnök és én szeretnék a helyére lépni, te pedig leszel az VIP jegyem – kacsint rám – Mindenhova elkísérlek, mindenben segítek neked és ha egy tanár megkérdezné ki segített neked a beilleszkedésben azt mondod neki : „ Karen Burns az első pillanattól kezdve a gondomat viselte, nagyon aranyos lány, szeretném ha jövőre ő lenne a DÖK elnöke.” – magyarázza nyálasan a szemem előtt – Érthető voltam? – váltott át a hangja szigorúra. Micsoda váltás kis anyám.
- Megegyeztünk – nyújtom felé a jobb mancsomat ő pedig mosolyogva fogadja azt el. És ezennel az üzlet meg köttetett. Pár másodpercig még engem pásztáz tekintetél majd kezemet elengedve egyszerűen faképnél hagy. Összehúzott szemöldökkel nézek utána. Sóhajtva fordul vissza hozzám.
- Ha azt akarod, hogy segítsek akkor ne maradj le, értve? – forgatja a szemét, de amikor látja, hogy még mindig ugyanúgy földbe gyökerezett lábbal állok akkor nagyot sóhajt. – Szedd már azokat az meglepően izmos lábaidat! – csattan fel, majd határozott lépésekkel halad előttem a folyosón. Én pedig feljebb húzom a táskát ami ismét lecsúszott a vállamról, majd lépéseimet megszaporázva igyekeztem utolérni a nálam jóval magasabb lányt. Itt a tengeren túlon mindenki ilyen felhőkarcoló? Nagyot sóhajtok, amikor végre megáll előttem. Mellé lépek.
- Megjöttünk – mutat jobbra – Itt a szekrényed, ez az egyik legjobb hely közel van a mosdóhoz. Örülhetsz neki. Amikor Jackos Willson elhagyta az iskolát mindenki pályázott erre a szekrényre, de a diri bezáratta – mosolyog – Most pedig a tied, hát vedd a birtokodba – kacsint. Olyan sokat kacsingat, hogy eszembe jut talán tikkel –e a szeme. Szerintem le kéne szoknia róla. Ettől nem romlik a szeme? Hülye vagy Naomi akkor a pislogástól is romlana. Ó Jézusom, most már totál biztos, hogy sok kávét ittam a hoz a két falat palacsintához. Nekem pedig erről kell leszoknom, erről a folytonos gondolkodásról. Lassan a saját agyamra megyek az idegesítő gondolataimmal. Körülnézek de már Kacsingatós Királynő nincs a közelben. Na, szuper már megint csak magamra vagyok utalva. Újra kérdezem. Hol itt a vendégszeretet? Nagyot sóhajtva lépek a szekrényhez és óvatosan kezdem csavargatni a rajta lévő zárat. Azt mondja 9 oké megvan, 8 aztán 5,6 és végül 7. Kész.
Nem nyílik. Mi az, hogy nem nyílik? De az a szekrényem száma? Háromszárhatvankilenc. És ez a lakat kódja. Mi a franc? Elkezdem rángatni. Nem lányosan édesen, szelíden, hanem ahogy egy megvadult ló csinálni, mint egy igazi hím ló. Hogy hívják a hím lót? A francba most is gondolkozok, mint, hogy kinyitnám ezt a szart. Egy kéz fogja le, mind két kezemet finoman. Nem erősen. Lágyan és finoman, csak azért, hogy abbahagyjam. A szívem erősen kalapál, hiszen az előbb majdnem betörtem ezt a szekrényt a koponyámmal. Igen ez lett volna a következő lépés.
- Nem bírod kinyitni Idegbeteg Bogárka? – nevet egy reszelős hang a hátam mögött – Ne légy ideges ez a szekrény nagyon szeszélyes, lágyan és finoman kell bánni vele. Elforgattad, hogy 98567 – súgja a fülembe a számokat, hogy más ne hallja. Aprót biccentek – Oké, akkor most nagyon jól figyelj ám – felemeli a kezemet a lakatról és a könyökömnél fogva behajlítja – Feszíts be a kezed – figyelmeztet miközben a kezemet irányítva egy nagyot üt a szekrény közepébe, az pedig éppen, hogy nem horpad be. Nem horpad be, hanem kinyílik. Mosolyogva fordulok hátra a megmentőmhöz. A megmentőm magas – mert miért ne lenne az – Vörös hajú, zöld szemű és szeplős. Arcvonásai már inkább egy férfiéra hasonlít, mint egy fiúéra szóval feltételezem, hogy idősebb, mint én. Izmos vállából valahogy sejtem, hogy edzett srác lehet. Amerikában a focicsapat tagja is lehetne. Bár lehet, hogy itt is megállja a helyét.
- Elnézést még be sem mutatkoztam – tűr bele Vörös bozontjába a feje tetején – Aaron Hawyer – nyújtja felém a kezét. - Én pedig.. - Ninfa Silverman a neve. Látom Hawyer megpróbálod behálózni az új lányt, de közlöm veled ő az enyém ne is próbálkozz, mert jövőre én leszek a DÖK elnök neked pedig semmi esélyed – Karen meg mikor került elő megint? Ó hát persze amikor szükségem lenne rá, mert a szekrényem ellenem fordul akkor felszívódik, de amikor  egy ilyen Isten szóba állna velem akkor ott terem, hogy megvédjen. Nem veszi észre, hogy most pont nincs á szükségem.
- Nyugalom Burns. Bogárka nem tudta kinyitni a szekrényét én pedig segítettem neki – védekezett Aaron. Ó, hogy neki csak egy lány vagyok aki nem tudja kinyitni a szekrényét. Jesszus persze, hogy csak az vagyok hiszen most láttam még először. Mi van már velem? Ez a párás levegő nem csak a hajamnak, de az agyamnak se tesz valami jót. Érzem, ahogyan szétárad az ereimben. Szörnyű. - Rajtad tartom a szemem Hawyer. Most pedig kotródj! – szól rá Karen erőteljesen és csodásan barna szemeivel villámokat szór. Aaron kezét feltartva hátrál, majd egy együtt érző mosolyt küldve felém távozik. Én is menekülnék ha tehetném Kedves Aaron. Kár, hogy nem tehetem. – Ez az ember olyan egy anafabéta – szitkozódik Karen. Analfabéta? Ez most komoly? Nem tud erősebbet mondani? Mondjuk egy segg fej, vagy egy pöcs, vagy valami. Analfabéta? Még a nagymamám is jobban káromkodik.
- Túlléphetünk ezen és megmutatnád a termet?
- Most az előadóba kell mennünk ott lesz óránk – jelenti ki Karen. Óránk? Többes számba? Ne! – Ne nézz így – forgatja a szemét – Igen veled járok egy osztályba és bármilyen meglepő én is építész akarok lenni szóval egy előadásra kell járnunk, na gyere már! – Ezzel az a hiba, hogy én nem akarok építész lenni. Sohasem akartam. Az olyan unalmas munka, nem nekem való. Lennék inkább katona vagy tengerész, de építész? Átkozott tanúvédelmi program.
Na mindegy, majd megszokom valahogy. 

Prológus.

Az első rész érkezése attól függ ez mennyire csigázott fel titeket és mennyi érdeklődést mutattok a folytatás felé:) Köszönöm, hogy olvassátok és tudom, hogy rövid, de minél kevesebbet adok annál többet akartok. ( i hope)

Oké Naomi Roberts Ninfa Silverman, megcsinálod. Semmi más dolgod nincs, mint besétálni az iskola ajtaján a szüleiddel karöltve, végig a folyosón aztán balra, besétálni az igazgató irodájába, beíratkozni az új iskoládba és kisétálni. Gyerünk Naomi Ninfa. Ügyesen megcsinálod. Semmi dolgod nincs, csak egyszerű, szürke kisegérnek maradni. Egy apró porszemnek, akit senki sem vesz észre. Képes vagy rá. Senki sem fog rád ismerni. Egy egyszerű lány leszel, egy új iskolában. Új névvel, új külsővel és teljesen más személyiséggel. Egy másik, kontinensen. Sikerülni fog.
Te már nem Namoi Roberts vagy. Nem a szurkolócsapat feje. Nem a suli legnépszerűbb lénye. Nem Steven Clark barátnője. Te már Ninfa Silverman vagy. A lány, aki hobbiból otthon festeget. Mindig kedves és őszinte mégsem veszi észre senki. A tanárok egyik kedvence leszel Ninfa. Az a lány, akit mindenki strébernek titulál. Egy szürke kisegér ecsettel a kezében. Már nem a barna nehéz bombázó vagy. Te már egy szőke ciklon vagy, akit könnyen meg lehet törni, ezért inkább elbújik.
Utálom ezt az elcseszett tanúvédelmi programot egy teljesen más embert kell alakítanom. Mától én a kibaszott Ninfa Silverman vagyok! Csessze meg.