01 - Egy új élet kezdete

Köszönöm mindenkinek a megjegyzéseket és a pozitív visszajelzéseket a Prológusra, édesek vagytok! Kérek mindenkit legyetek nekem itt is aktívak:)
Dina


Reggel van, érzem. Picsába. Én pedig most olyan leszek, mint az Országunkat védő katonák, rejtőzködő. Viszont én a pihe-puha ágyat választom a tüskés bokor helyett és madárcsicsergést a puskazaja helyett.  Mi lenne, ha a szobámban maradnék, és nem mennék sehova. Nem tűnne fel senkinek, hiszen ez az első napom a suliban. Majd kezdem holnap – vagy azután -  ilyen egyszerű. 

- Ninfa Drágám ki az ágyból – ül le apa az ágyam szélére. Ninfa? Drágám? Most komolyan? Hova tűnt a régi ébresztés? „Naomi pattanj ki az ágyból vagy én rugdoslak ki onnan!” Máris hiányzik a régi életem. Apám finoman leszedi a fejemről a védelmező párnámat. A napsugarak akárcsak a lézer, menten kiégetik a retinám.  Jajgatva kapom szemem elé a kezem. Nem, nem, nem. Nem akarom ezt. Nagyon nem.
- Ninfa azt mondtam kelj fel. Édesanyád csinált palacsintát és tojást reggelire – simít apa végig a karomon. - Ne hívj már így – csattanok fel, felülök az ágyamon és keresztbe tett kézzel nézek rá. Ha, lehetne szemmel ölni apám már nem élne. Az évek folyamán már párszor kinyírtam volna és ez az alkalom sem kivétel alóluk. – Azt ígérted, hogy itt az új házunkban minden olyan lesz, mint régen, hogy nem fog semmi sem változni. Mégis változott. - Ugyan mi változott Ninfa?
- Naomi vagyok! – kiáltom az arcába – A nevem Naomi Roberts még mindig. Örökre.
- Nem kislányom – szól rám erényesen egy hang az ajtóból. Anyám az – A te neved mától Ninfa Silverman és te egy rendes, tisztelettudó fiatal lány vagy egy kedves aranyos Britt családból és mi ezt a házat a nagyapádtól örököltük te pedig imádsz itt lakni. Értve vagyok? – nem kiabál. Az én anyám mindig kiabál, ha ideges. Ez a nő itt előttem nem az én anyám.  Sem külsőre, sem belsőre. Ő már egy teljesen más ember. Ő képes továbblépni, és apám is. Én viszont nem! Én nem akarok London külvárosában élni, miközben a legelittebb iskolába járok a belvárosban. Nem akarok szőke lenni. Nem fogok itthon festegetni. Én nem az vagyok anya vedd már észre!
- Naomi – lép közelebb hozzám – Ez nekem sem egy leányálom, de te is tudod, hogy ez volt a legjobb lehetőség azok közül amit felajánlottak nekünk a tanúvédelemnél. Én pedig teljes életet szerettem volna a családommal. Apáddal, veled és Victoral – simítja kezét domború pocakjára. A szemeim elkerekednek. Hogy mi van? Nem azt már nem. Őt nem. Jeremyt nem engedem.
- Nem – sikoltok fel – Jeremyt nem, őt nem engedem – gyűlnek a könnyek a szememben. – Anya nem teheted kérlek ő az én öcsém kérlek, csak őt ne – érzem, ahogy az első könnycseppek lecsorognak az arcomon – Nem hagyom, nem hagyom, hogy az öcsémet is elvegyék tőlem – sírok szinte már zokogok.
- Nem tehetünk semmit kicsim – simít anya végig a hajamon – Sajnálom, de az öcséd neve Victor Silverman lesz.  – anyám szemébe nézek és látom, tényleg látom, hogy ezt sajnálja. Ó már hogy ne sajnálná heteken keresztül minden éjjel a megfelelő nevet kerestük. Egyik se tetszett igazán amíg nem kaptunk egy bizonyos égi jelet, valami olyat ami túl egyszerű volt a hoz, hogy észre vegyünk mindaddig amíg ki nem verte a szemünket. Jeremy.
Legalább harmincadjára mentünk végig a fiú keresztneveken aznap este. Már szinte kívülről tudtuk az egész könyvet. Hátulról előre, balról jobbra.  De olvastuk újra és újra hátha véletlenül elsiklottunk egy név felett ami tökéletes lehet.
- Jeramy, Jere, Jeremia, Jeremy, Jermanie – olvastam fel ezt a sort a könyvből.
- Áljj – kiáltott fel anya – Olvasd csak fel még egyszer – kérte finomabban.
- Jeramy, Jere, Jeremia, Jeremy - Állj. Mégegyszer az utolsót. - Jeremy – mondtam ki majd anyára emeltem a tekintetem – Mi van, azt mondtad, hogy ez se tetszik.
- Nekem nem is de az öcsédnek annál inkább. Most pedig valami idióta miatt Victor lesz az öcsém neve. Maga a kínzás, még kimondani is ezt a förtelmes nevet. A hányinger kerülget, ha eszembe jut, hogy így kell majd nevezni az öcsémet. Borzalom. Egy szégyen. Előre sajnálom szegény teremtést. Nem! Nem fogom engedni. Az én öcsémmel nem tehetik ezt, ha én azt mondom nem, akkor nem. Ez a mi életünk, az öcsém élete. Nem ronthatják el, az övét nem.
- Anya fel fogod hívni Yoko barátodat és megmondod neki, hogy az én öcsém neve bizony Jeremy lesz. És nem érdekel semmiféle kifogás. Rendben? – emelem tekintetem anyámra. Bármilyen meglepő a szemében büszkeség csillan fel. Biztos vagyok benne, hogy felfogja hívni Yoko barátját és beszélni fog vele. Nyugalom öcsi minden rendben lesz. A te drága és egyetlen nővérkéd majd gondoskodik rólad.

- Izgulsz kicsim? – kérdezi anya miközben csoki szirupot locsolok a palacsintám tetejére. Izgulok? Vagy inkább félek? Szerintem az utóbbi. Nehéz kiszakadni egy olyan közösségből ahol már mindent elértél. A szamárlétra tetején, a hierarchia csúcsán, a táplálkozási lánc élén vagy. Most pedig kezdhetek mindent előröl. Ráadásul korlátjaim is vannak. Nem lehetek túl feltűnő. Egy apró, szürke kisegérnek kell, hogy maradjak, ami garantáltan a táplálkozási lánc legalja. Én vagyok a növény. Egy apró ártatlan kis gazszál lehetek csak. Szuper.    - Igen izgulok – mosolygok édesen anyára, majd egy jókora falat palacsintát tömök a számba. Most már el is hízhatok akár. Mindegy, hogy gurulva járok a lépcsőn vagy sem. Ebben az iskolában már így is-úgyis egy senki leszek. Nem kell a pom-pom csapat kapitányának címéért harcolnom. Egészen felesleges bármiféle erőfeszítést mutatnom az alakom megőrzése képen. Minden erőfeszítés hiábavaló.
- Induljunk Ninfa. Veled ellentétben én nem akarok elkésni már az első napomon – rángat fel apa a székről. Drága Mózes, hiszen még csak két falatott ettem. Most én vagyok lassú vagy apa eszik úgy, mint egy rakéta, ami a Holdat akarja elérni minél gyorsabban – ó én meg az idióta hasonlataim.
- Öveket bekötni ez a kocsi csak úgy szeli az utakat – mókázik apa, Jesszus hova kerültem? Bepattanok a hatalmas Range Rover-be és gyorsan bekapcsolom magam. Csak szerintem túlzás ez a kocsi? Oké, hogy tehetős családból származok mától fogva – Uram Atyám kezdek Brittesen beszélni, valaki mentse meg a belém szorult Amcsi csajt -, de ez az autó, maga az álom. Az én megtestesült álmom. Ez az új életemben az egyetlen dolog, ami tetszik is. Hatalmas, éj fekete és kerekei vannak. Ó mamám.
A kocsi méretéhez képest úgy parkol akár egy pihe-puha felhő a hatalmas kék égbolton – abba kéne ezt hagynom, de nagyon gyorsan. Egy szerény mosollyal az arcomon fordulok apám felé. Ő biztatóan szorítja meg a kezem. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz ez. Gyerünk Ninfa – ha magamban mondogatom, talán idővel megszokom – menni fog ez neked. Erős lány vagy. Egy szürke kisegér mától, de erős. A legerősebb kisegér a világon. Úgy bizony. Egy radioaktív szuperegér vagyok. Szerintem túl sok kávét ittam.
- Menni fog Naomi – mosolyog apa.
- Mától Ninfa, ne feledd – kacsintok egyet és már el is hagytam a Felhőt – igen mostantól így nevezem a fekete Range Rovert találó, nemde? Táskámat feljebb rántom a vállamon. Végig nézek a hatalmas épületen ahol a következő két évben tanulni fogok. Hatalmas és világos. Nem tudom, milyen kőből van kirakva, de leginkább nagyi konyhájára hasonlít a színe. Vaj. Vagy bézs. Sosem tudtam eldönteni. Fogamat összeszorítva lépkedek végig a járdán, ami talán a legrosszabb két évem kapuját nyitja meg. Remélem nem. Talán találok itt valaki, aki szuperegérként is szeret. Nagyon remélem. Az ajtó elé érve hárman löknek félre, hogy előttem érjenek be az iskolába. Na, ennyit a tengeren túliak jó modorjárol. Vagy talán máris láthatatlanná váltam? Ó na, ne már.  Egy magas szőke hajú fiú terem mellettem és kedvesen kinyitja nekem az ajtót. A szőke herceg ugye? Nem. Mert nem nekem tette hanem a mögöttem érkező göndör vörös hajú lánynak aki mókásan a vállába csapott, majd kézen fogva besétáltak előttem az iskolába. Ennyit a szőke hercegről. Magamon nevetve csaptam ki előtt az iskola ajtaját.  A folyosón sétálva beszélgetések töredéke csapta meg a fülem. Mindenki egy iskolai buliról beszélt. Egy nagyszabású Partiról ami a focipályán lesz Pénteken. Szuper. Három perce tartózkodok itt és máris hallgatózok. Ez a magány első jelei. Csak hetek kérdése, hogy szert tegyek egy macskára. Háromszázhatvankilenc, háromszázhatvankilenc hol van? Hol van a szekrényem? Oh Istenem. Annyira elveszettnek érzem magam ebben az épületben. Minden estere legalább jól alakítom a béna szuperegérke szerepét egyenlőre senki sem vett észre. Megpróbálkozok a lehetetlennel és magamra hívom a figyelmet legalábbis egy emberét. Óvatosan egy hosszú barna hajú lány mögé sétálok és meg pöcöktetem a vállát.  Mikor felém fordul rögtön megbánom ő biztos valami nagyon népszerű lány, pont olyan amilyen én is voltam. Nem akar, majd segíteni sőt elfog küldeni a picsába és már az első napon megaláztatom saját magam. Az új életem egyáltalán nem hasonlít a régire. Amikor a lány nem küld el az első pillanatban akkor megpróbálom megszólítani kedvesen.
- Szia új vagyok itt ez az első napom, nem tudsz valakit aki tudna nekem segíteni? – mosolygok kedvesen. A lány értetlenül nézz rám, aztán, mint akinek valami helyre kattant az agyában úgy kapcsolt és kedvesen mosolyogva szól hozzám.
- Ninfa Silverman ha nem tévedek, ugye? – simít ki egy tincset bájos arcából. Ó de szép barna tincsek. Nekem pedig már szőkék vannak, pedig nekem is pontosan ilyen mogyoróbarna hajam volt. Ártatlanul biccentek – eddig egészen jól csinálod Ninfa. – A legjobb emberhez jöttél Édesem. Mindenben segítek neked, ha szeretnéd – kacsint rám. Ó te szent ég. Mit akar ez tőlem?
- Köszönöm. - De, te is segítesz nekem oké?
- Mit akarsz? – kérdezem egy kicsit gorombán és ő is hátrál egy lépést. Biztosan meglepődött, hiszen eddig a szende kis csaj voltam – Akarom mondani, miben segítsek?
- Egy kis apróságban, tényleg semmiség egy olyan fasza csajnak, mint te – mosolyog. Ezek a Brittek tényleg eléggé tapintatosak, hiszen az öltözékem egyáltalán nem arra utal, hogy mennyire fasza csaj lennék. – Jövőre elmegy a DÖK elnök és én szeretnék a helyére lépni, te pedig leszel az VIP jegyem – kacsint rám – Mindenhova elkísérlek, mindenben segítek neked és ha egy tanár megkérdezné ki segített neked a beilleszkedésben azt mondod neki : „ Karen Burns az első pillanattól kezdve a gondomat viselte, nagyon aranyos lány, szeretném ha jövőre ő lenne a DÖK elnöke.” – magyarázza nyálasan a szemem előtt – Érthető voltam? – váltott át a hangja szigorúra. Micsoda váltás kis anyám.
- Megegyeztünk – nyújtom felé a jobb mancsomat ő pedig mosolyogva fogadja azt el. És ezennel az üzlet meg köttetett. Pár másodpercig még engem pásztáz tekintetél majd kezemet elengedve egyszerűen faképnél hagy. Összehúzott szemöldökkel nézek utána. Sóhajtva fordul vissza hozzám.
- Ha azt akarod, hogy segítsek akkor ne maradj le, értve? – forgatja a szemét, de amikor látja, hogy még mindig ugyanúgy földbe gyökerezett lábbal állok akkor nagyot sóhajt. – Szedd már azokat az meglepően izmos lábaidat! – csattan fel, majd határozott lépésekkel halad előttem a folyosón. Én pedig feljebb húzom a táskát ami ismét lecsúszott a vállamról, majd lépéseimet megszaporázva igyekeztem utolérni a nálam jóval magasabb lányt. Itt a tengeren túlon mindenki ilyen felhőkarcoló? Nagyot sóhajtok, amikor végre megáll előttem. Mellé lépek.
- Megjöttünk – mutat jobbra – Itt a szekrényed, ez az egyik legjobb hely közel van a mosdóhoz. Örülhetsz neki. Amikor Jackos Willson elhagyta az iskolát mindenki pályázott erre a szekrényre, de a diri bezáratta – mosolyog – Most pedig a tied, hát vedd a birtokodba – kacsint. Olyan sokat kacsingat, hogy eszembe jut talán tikkel –e a szeme. Szerintem le kéne szoknia róla. Ettől nem romlik a szeme? Hülye vagy Naomi akkor a pislogástól is romlana. Ó Jézusom, most már totál biztos, hogy sok kávét ittam a hoz a két falat palacsintához. Nekem pedig erről kell leszoknom, erről a folytonos gondolkodásról. Lassan a saját agyamra megyek az idegesítő gondolataimmal. Körülnézek de már Kacsingatós Királynő nincs a közelben. Na, szuper már megint csak magamra vagyok utalva. Újra kérdezem. Hol itt a vendégszeretet? Nagyot sóhajtva lépek a szekrényhez és óvatosan kezdem csavargatni a rajta lévő zárat. Azt mondja 9 oké megvan, 8 aztán 5,6 és végül 7. Kész.
Nem nyílik. Mi az, hogy nem nyílik? De az a szekrényem száma? Háromszárhatvankilenc. És ez a lakat kódja. Mi a franc? Elkezdem rángatni. Nem lányosan édesen, szelíden, hanem ahogy egy megvadult ló csinálni, mint egy igazi hím ló. Hogy hívják a hím lót? A francba most is gondolkozok, mint, hogy kinyitnám ezt a szart. Egy kéz fogja le, mind két kezemet finoman. Nem erősen. Lágyan és finoman, csak azért, hogy abbahagyjam. A szívem erősen kalapál, hiszen az előbb majdnem betörtem ezt a szekrényt a koponyámmal. Igen ez lett volna a következő lépés.
- Nem bírod kinyitni Idegbeteg Bogárka? – nevet egy reszelős hang a hátam mögött – Ne légy ideges ez a szekrény nagyon szeszélyes, lágyan és finoman kell bánni vele. Elforgattad, hogy 98567 – súgja a fülembe a számokat, hogy más ne hallja. Aprót biccentek – Oké, akkor most nagyon jól figyelj ám – felemeli a kezemet a lakatról és a könyökömnél fogva behajlítja – Feszíts be a kezed – figyelmeztet miközben a kezemet irányítva egy nagyot üt a szekrény közepébe, az pedig éppen, hogy nem horpad be. Nem horpad be, hanem kinyílik. Mosolyogva fordulok hátra a megmentőmhöz. A megmentőm magas – mert miért ne lenne az – Vörös hajú, zöld szemű és szeplős. Arcvonásai már inkább egy férfiéra hasonlít, mint egy fiúéra szóval feltételezem, hogy idősebb, mint én. Izmos vállából valahogy sejtem, hogy edzett srác lehet. Amerikában a focicsapat tagja is lehetne. Bár lehet, hogy itt is megállja a helyét.
- Elnézést még be sem mutatkoztam – tűr bele Vörös bozontjába a feje tetején – Aaron Hawyer – nyújtja felém a kezét. - Én pedig.. - Ninfa Silverman a neve. Látom Hawyer megpróbálod behálózni az új lányt, de közlöm veled ő az enyém ne is próbálkozz, mert jövőre én leszek a DÖK elnök neked pedig semmi esélyed – Karen meg mikor került elő megint? Ó hát persze amikor szükségem lenne rá, mert a szekrényem ellenem fordul akkor felszívódik, de amikor  egy ilyen Isten szóba állna velem akkor ott terem, hogy megvédjen. Nem veszi észre, hogy most pont nincs á szükségem.
- Nyugalom Burns. Bogárka nem tudta kinyitni a szekrényét én pedig segítettem neki – védekezett Aaron. Ó, hogy neki csak egy lány vagyok aki nem tudja kinyitni a szekrényét. Jesszus persze, hogy csak az vagyok hiszen most láttam még először. Mi van már velem? Ez a párás levegő nem csak a hajamnak, de az agyamnak se tesz valami jót. Érzem, ahogyan szétárad az ereimben. Szörnyű. - Rajtad tartom a szemem Hawyer. Most pedig kotródj! – szól rá Karen erőteljesen és csodásan barna szemeivel villámokat szór. Aaron kezét feltartva hátrál, majd egy együtt érző mosolyt küldve felém távozik. Én is menekülnék ha tehetném Kedves Aaron. Kár, hogy nem tehetem. – Ez az ember olyan egy anafabéta – szitkozódik Karen. Analfabéta? Ez most komoly? Nem tud erősebbet mondani? Mondjuk egy segg fej, vagy egy pöcs, vagy valami. Analfabéta? Még a nagymamám is jobban káromkodik.
- Túlléphetünk ezen és megmutatnád a termet?
- Most az előadóba kell mennünk ott lesz óránk – jelenti ki Karen. Óránk? Többes számba? Ne! – Ne nézz így – forgatja a szemét – Igen veled járok egy osztályba és bármilyen meglepő én is építész akarok lenni szóval egy előadásra kell járnunk, na gyere már! – Ezzel az a hiba, hogy én nem akarok építész lenni. Sohasem akartam. Az olyan unalmas munka, nem nekem való. Lennék inkább katona vagy tengerész, de építész? Átkozott tanúvédelmi program.
Na mindegy, majd megszokom valahogy.